Felújított szilfakereszt
(Szülőfalum, Terján elárverezésének 50. évfordulójára)
Elárverezett falum elhagyott,
elvadult
temetőjében,
újabbanegy felújított szilfakereszt áll.
Kósza szelek és repülésben elfáradt madarak bálványozzák.
Elhagyott temetőnkben távolba tekintő napsugaras szilfakereszt révedez.
Körülötte gyomok közöttvergődő maradékdísznövények,kopott koszorú és hüllőként szétcsúszó gyökerek.
A terjáni temetőben újabban már felújított, bálványsúlyú szilfakereszt áll,
s átöleli az enyészet,
megköveti a magány,
Napsugaras szilfakereszt,
lesz-e még itt feltámadás?
+ Cs. Simon István
Bátorít a tudat, hogy megemlékezünk és tartjuk az őseink fogadalmait,
annak ellenére, hogy már a nemzeti ünnepeink is különböző csoportok és érdekképviselők kisajátítása közepette zajlik, meg kellene tanulni, hogy az ünnep az egy és oszthatatlan és nem érdekütköztetések, bugyuta csatározások helyszíne. Időben és térben a múlt része a jelennek, ahogyan a jelen a jövőnek. Kettő boldogasszonyunk sincs, ahogyan három Szent Istvánunk se, ők nem voltak sem, jobboldaliak sem baloldaliak és a pártoskodást is bölcsen elvetették…Szent István államalapító királyunk ünnepére összegyűlt Hodics népe. Vegyes érzelmekkel indultam az Isten háta mögötti falucskába, amely Hódegyháza (Jazovo) „kül” faluja. Gondolataim között Terján falucska haranglába, szilfakeresztje a mái napig kegyeletsértésben megsemmisülő temetője elevenedett fel és a terjáni Szabó tanár úr, aki legkitartóbban küzdött a falu megmaradásáért. Levelet is küldött a belgrádi hatalomnak, hogy kíméljék meg Terjánt. Belgrád és a törökkanizsai járás azonban úgy döntött, hogy megbünteti ezt a nyers-nyakas, nem behódoló népet. Erőszakkal kitelepítették a falu lakóit. Akkor azt mondták, hogy elárverezték. De milyen árverezés az, amikor a családapáknak kellett lebontani családi fészküket, a saját kezükkel kellett lerombolni addigi szeretett otthonukat? Anyai öregapám is közöttük volt. Életében a pausz papírra rajzolt Terjánról mesélt, Pestről és Budáról, pici gyermek voltam, akkor csak a nagyapám szomorúságát értettem meg…A szívük szakadt meg. A sebek máig sem tudtak beforrni. „Ne hagyjátok a templomot,a templomot s az iskolát!”a magyar kommunista emberek odaadták és ledózerolták a templomot és az iskolát az egész faluval egyetemben és nemsokára malac hizlaldával szentségtelenítették meg a magyar emberek lakta földet…Vajon e sors vár Hodicsra is a többi ma már „szórványnak” mondott bánáti-bácskai-szerémségi magyarok lakta falvacskákkal? Cs Simon István, akkor levélben küldte el versét „Felújított szilfakereszt” c. -Terjánról és megkért, hogy személyesen olvassam fel az egybegyűlt megemlékezőknek. A bús-komor hangvétele és kiábrándultsága a záró versszakban jelenik meg, a kérdésében ott volt a válasza is: „Napsugaras szilfakereszt, lesz-e még itt feltámadás?„…
Hodicsra kegyetlen rossz terméskő út vezet, ezek az emberek Mária Terézia uralkodása óta semmit sem kaptak hűségük ellenébe, de hitük az ő mentsváruk. Eldöntötték, hogy a település bejáratánál álló pléhkrisztus felújítják és Szent Istvánnak ajánlva összefogásuk jelképéül, felszenteltetik, bízva, hogy szebb időket is megél majd e falu!
Római katolikus egyház részéről Ft. Masa Tamás plébános végezte el a hodicsi pléhkrisztus szentelését. Az újonnan kinevezett plébános, aki dél-Bánátról érkezett idősebb paptársát Ft. Pósa Gyulát felváltva a szolgálatban, bátorító szavai lelki-táplálékként szolgáltak a Hodicsiaknak. A Hódegyháziak Pósa atya távozását az idős tölgyfa átültetésével hasonlították össze, -szerintük, nemcsak az átültetett tölgyfa pusztul, hanem az árnyékában szimbiózisban élő növénytársulások is. Az első intő jel, hogy Hódegyháza első embere meg sem jelent a pléhkrisztus szentelésén bár külön meg volt hívva. Lehet találgatni, -nem tiszteli a vallását, avagy ellenérzete van a Hodicsiakra, avagy a nagyszólamú összefogás az csak választási „kacsa” volt? … Hódegyházán is hármat kukorékolt a kakas és áthallatszott Hodicsra is!
A hodicsiak közül Id. Sós István osztotta meg gondolatait babgulyás és muzsikaszó mellett, mert ugyebár sírva mulat az igaz magyar: „Ez idáig ellenálltunk minden változásnak, mert olyan szívósak vagyunk, mint a tarack, bár sokszor megtépáztak bennünköt, de az ősi gyökérből újra előtörünk! A tarackot is kapálhatod életuntig, addig bennünköt is pusztíthatsz, de te a kapálásba és a pusztításba is beleunsz, addig mi újra előtörünk, úgy, s mint a tarack! Nekünk mindig lösz élelmünk és vizünk, nézd a városiakat, azok kivannak téve mindönféle szemforgató politikus kénye-kedvinek, azok csak az üzletbe tudnak élelmöt szörözni, addig mi a puszta asztalán a csordát figyelve szépen szalonnázgatunk és este friss tejet iszunk, ha éppen nem pájinkázunk! Amikor eljön az öreg este a jó Istennel a szívünkben, hajtjuk fejünket nyugovóra a végezölödés után, bízva, hogy oltalmat és békét nyújt nékünk s mögvédi javainkat!”
Bízom benne, hogy a Hodicsiak imáját meghallgatja a teremtő és embernek méltó környezetet teremt nékik! Ők nem barmok, hogy jászolban éljenek, hanem hús-vér dolgos népek, akik legalább egy járható utat érdemelnek, hogy eljuthassanak Rómába is, hogy megnézzék honnan kapta Szent István királyunk a koronáját és meghatalmazást az apostoli Magyar Katolikus Egyház megalapítására...
Hodicsról visszaindulva vörös volt az ég alja és a pléhkrisztust lassan az éj palástja betakarja, megnyugvását még csak a csorda kolompja zavarhatja...
Margit Zoltán
