Az Egyesült Magyar Ifjúság nem fújta le az EMI-tábort
A Magyar Szó 2012. május 30-án megjelent cikkének címével ellentétben a főszervező Egyesült Magyar Ifjúság nem hozott olyan döntést, mely szerint "idén elmarad az EMI-tábor". Már csak azért sem tehettük, mert semmilyen hivatalos információ nincs a birtokunkban, amely a rendezvény megtartásának akadályát képezné.
Mindössze annyi történt, hogy a Magyar Nemzeti Tanács által támogatott EMI-tábor magyarkanizsai társszervezője, a Rákóczi Szövetség vezetői tudatták velünk, hogy a rájuk nehezedő politikai nyomás és súlyos hatósági fenyegetések miatt idén nem áll módjukban a tábor szervezésében részt venni, amit - megköszönve az elmúlt két évben nyújtott számtalan segítséget - megértéssel tudomásul veszünk. A tábor harmadik éve együttműködő partnerétől, Magyarkanizsa Község Önkormányzatától azonban a mai napig sem érkezett olyan tájékoztatás, mely szerint az EMI-tábortól az eddigi helyszín biztosítását megvonnák, így nincs okunk kételkedni a tábor zavartalan megtarthatóságában.
Az EMI független, ifjúsági civil egyesületként 2006 óta szervezi délvidéki táborait, melyek kulturális, közéleti és zenei programjai mindeddig sokezer fiatalnak nyújtottak tartalmas kikapcsolódást. A hetedik éve példás rendben, a jogszabályok tiszteletben tartásával zajló rendezvényünk esetleges ellehetetlenítése, száműzése az európia jogrendbe illeszkedni kívánó Szerbia és a helyi magyar politikai közösség közös szégyenfoltja lenne. Mi hisszük, hogy nem így lesz!
2012. május 30.
az EMI elnöksége nevében: Strahl Zoltán elnök
A Magyar Remény Mozgalom (MRM) nem szervezője, sem társszervezője a délvidéki EMI-tábornak, mégsem hagyhatjuk szó nélkül az úgynevezett Újvidéki Antifasiszta Akció (AFANS) nevű fantomszervezet folyamatos provokációit, amelyeknek célja, hogy betiltassák az említett hagyományos rendezvényt, sőt minden olyan megmozdulást, amely a magyar nemzeti öntudat erősítését szolgálja. Emlékezzünk csak vissza az AFANS gyűlöletkeltő reagálásaira az 1848-as forradalom alkalmából szervezett eddigi délvidéki központi ünnepségek kapcsán. Az ,,antifasiszták” a magyar ünnepségeket náci gyülekezeteknek nevezték, amelyeknek részvevői magyar zászlót merészeltek lengetni, mintha valami tiltott szimbólumról lenne szó.
Az EMI-tábor békés magyar családi rendezvény, amely semikképpen sem veszélyezteti a szerbséget. Ha valakinek nem tetszenek az ottani előadók és fellépők, nem köteles azokat meghallgatni. Nem tudunk róla, hogy bármelyik EMI-tábor vagy hasonló rendezvény a délvidéki magyarság agresszivitásához vezetett volna. A tartományban történt nemzeti alapú incidensek elkövetői továbbra is 99 százalékban szerbek, áldozatai pedig ugyanolyan arányban magyarok.
Mi, magyarok egy szót sem szóltunk a Ravna Gora-i csetnik találkozókkal kapcsolatban. Sőt, nem követeltük a titoista-kommunista megemlékezések betiltását sem, bár nyugodtan és teljes joggal megtehettük volna, hiszen számos történelmi dokumentum arról tanúskodik, hogy Tito elvtárs áldásával töb tízezer ártatlan magyart végeztek ki a kommunisták.
Nem árt, ha felkészítsük a szerbiai ,,antifasisztákat”, hogy az annyira áhított unióban nemigen használhatják majd az ötágú vöröscsillagot, mert az uniós államokban tiltott jelképnek számít, amelynek viselése akár börtönbüntetéssel is járhat. Ugyanakkor, korrektnek tartanánk, ha azok a soviniszta politikai erők, amelyek az AFANS nevű parazita társaság mögé bújnak, nyíltan vállalnák nézeteiket. Úgyszintén nem ártana, ha a többi délvidéki magyar párt és a Magyar Nemzeti Tanács is állást foglalna a szóban forgó jelenség kapcsán, hiszen elvileg őket is érinti.
A legsúlyosabb emberi jogi problémák Szerbia szempontjából az év során:
A kisebbségek elleni diszkrimináció és erőszak, a korrupció az egészségügyben, oktatásban, és több kormányzati ágazatban, beleértve a rendőrséget, és egy nem megfelelően működő igazságszolgáltatási rendszert is, amely hosszadalmas és elhúzódó vizsgálatokat, tárgyalásokat eredményez, valamint hosszú ideig tartó szabadságvesztésben zárul le.
Egyéb visszaéléseket is tartalmaz jelentés: a foglyok rendőrség általi fizikai bántalmazását, újságírók zaklatását , emberi jogi aktivisták és azon személyek bántalmazását, akik kritikus véleményt formáltak a kormányról. Szerbiában nem létezik megoldás a családon belüli erőszak megfékezése ellen, melynek áldozatai főként nők és gyermekek , és az emberkereskedelem ellen sem.
A kormány általában, akkor tett lépéseket a törvényszegő tisztviselői ellen, amikor azok nyilvánosság elé kerültek. Nagyon valószínű azonban, hogy számos olyan korrupciós eset, rendőri bántalmazás és más visszaélés történt, ami kapcsán nem tettek feljelentést.
A teljes elmarasztaló jelentés letölthető a US Department of State honlapjáról:
A szerbiai minden-szintű és mennyiségű választások történetét a következő év jelentése fogja tartalmazni...
Választások jönnek-mennek-jönnek...egy kis "banán" jól jön a népnek, meg "zöld party" no meg egy disznótoros és birkapörköltös banzáj...a húsárúgyár meg csikorog-nyikorog nem tud elindulni, hogy minden csókai oda járjon dolgozni...Ígéretek, jöttek mentek, valahogy itt is szeretik a hazug-csaló embereket! Az Úr 2008-as évében, nagy volt az öröm, helyben marad az a tizedére csökkent állatállomány és végre vág a gyár, rögtön ment atyókfia szavazni tokkal-vonóval...elmúltak a választások a gyár újra megállt, no el sem indult úgy igazán, csak a kampány kedvéért megindították, a kampány után újra vegetált...jött a sóhaj mi nem erre és ezekre szavaztunk...elfogyott a sör mög virslí, száraz kenyeret köll önni, most ez van, ezt köll szeretni!
Múltak az évek, a dísznó sehogy sem vísit a gyárudvarban, de újra választhat csóka népe, indul az etetés, indul újra a gyár a finom "pástétommal" - májkrémmel a gyengébbek kedvéért...Miből és honnan a jó ég tudja, de malacka nem visít a gyárudvarban...Már hentes is alig maradt e húsiparáról ismert falucskában, malac meg disznó az van..., de nem a gyárudvarban!
Kenyér és cirkusz az bőven adatott, óvódától iskoláig, iskolától a téglagyárig, a téglagyártól a nagygödörig, nagygödörtől Terjánig és onnan többször vissza a tűzkőhalomig és a fejbevert újságíróig...és minden egy villantásra elfeledve, így a jó, nem történt itt semmi, ami nem idevaló!
Ismétlés a tudás annya, nagyannya, dédannya, szépannya:
Igen ez volt egy picinykét bemutatva a "Yellow Republica - Sljivovica" története itt Csicsókán. Mi a köze a sárga színnek a köztársasághoz és a szilvapálinkához? A sárga szín volt itt jellemző, utalva az irigység színére, bár inkább a feltűnés színe volt itt, úgy tündökölt Csicsóka egén, mintha más szín nem is lett volna...Keveredett e szín a pirossal is, de ott zűrzavar volt, mert az ő színűk egyesek szerint inkább a zöld, az a későn érő fajta.
Ki mondott nagyobbat e kenyérhez és cirkuszhoz szokott Csicsókai népnek?
Az, aki több sljivovicát legörgetett a torkán a szomszédos hódok által egykoron járt falván! Változás szele még messze elkerüli Csicsókát, minden marad a "régiben", és jön a csodálkozások ideje, majd követi a sóhajtozások korszaka, végezetül az: ez van, ezt kell szeretni karácsonyi ima...
Immáron köztudott a sárga köztársaság színt módosított, de a sljivovica maradt sárga színű, főként, ha tölgyfa hordóban érlelték! A szék maradt, a fenék cserélt helyet, úgy ahogy öregapám mondta! Nem kell előre ijedezni, még megtörténhet az is, hogy jobb lesz! Igaz az idén igencsak gyenge sljivovica termést mutatnak a fák, no rá is fogjuk tüstént a világválságra, majd főzünk kukoricából, abból a trendi gén-kezeltből és adunk hozzá némi "sljivovica esencet", ahogy nagynéném szokta mondani vót, amikor mindenféle káros anyagot kevert a nedűbe úgy házasítás és az agy tompítás céljából...
A végére mi maradt, hát sírva vigad az globalizált magyar, meg más is, itt a bérces Balkánon... úgy ahogy illik, ha már elsüllyedt a "Yellow Republica - Sljivovica" nagy álma, meg a pártja zászlóshajója, akkor szóljon a nóta:
95%-os feldolgozás után Boris Tadic Szerbia elnöke egyben a Demokrata Párt elnöke elismerte választási vereségét Tomislav Nikolic a Szerb Haladó Párt elnökjelöltje ellen. Nikolic kijelentette, hogy lemond a pártja elnöki tisztségéről és pártatlanként foglalja el Szerbia elnöklőjének pozicíóját. Tadic nyilatkozatában keserűség volt és hibáztatta a szakpolitika meg nem értését, bízik Szerbia Európai Uniós integrációjában és a NATO-hoz való csatlakozás folytatódásában.
Fernandes Miller brazíiliai író elindított egy felhívást a következő témában: Mi a különbség egy politikus és egy tolvaj között? A legfrappánsabb megfogalmazás így hangzott: „Egy politikus és egy tolvaj között az a különbség, hogy az elsőt én választom meg, a másik pedig engem választ ki magának. Eltaláltam?” Miller így felelt: „Tisztelt uram, ön egy géniusz! Ön az egyetlen, aki különbséget talált kettejük között”.
Merthogy tulajdonképpen egyáltalán nincs is, vagy csak igen csekélyke mértékű a létező differencia a (látszatra) két ellenpólusú kategória között, az a mostani szerbiai népszavazás alkalmával a napnál is világosabban bebizonyosodott. (Kivételek, rendkívüli emberek persze mindig teremnek, de jobbára csak azért, hogy izmosítsák/alátámasztják magát a törvényszerűséget. Nekik viszont minden körülmények között kijár a tisztelet.) A május 6-ai össznépi voksolási procedúra szülte a szemfüles alkalmi tolvajt, aki viszont nem átallotta kihasználni az önmagát szinte tálcán felkínáló lehetőséget. Így utólag már (hirtelen jött záport követően esernyő után kapkodni) teljességgel értelmetlen politikai mantraként ismételgetni, hogy: azt mondta egy krétai, hazudik minden krétai.
Bizonyára egyes-egyedül vagyok a sarkos véleményemmel, de akkor is mondom: valamiért úgy érzem, mintha az egész vajdasági magyarsággal feltörölték volna a padlót. Méghozzá a saját politikai vezetői. A naiv és jámbor szavazópolgár nyilvánvalóan azt gondolta, hogy valamilyen kivételesen demokratikus – olykor még fegyvernek is látszó (!) – eszközt kapott a kezébe, amikor a választások napján bevonult a szavazófülke magányába a pártlistákat tartalmazó színes cédulákat silabizálni. Akkor még aligha foglalkozott olyasmivel, hogy bizony az ő szavazata sem jelent majd többet a politikacsinálók számára egy egyszerű árucikknél. Márpedig nagyon úgy fest a dolog, hogy a leadott voks közönséges áruvá degradálódott. Olcsó kis prédája lett a hatalmat bitorlóknak. Ha viszont így van, akkor ők már szabadon és nyugodt lélekkel kereskednek, üzletelhetnek, csencselnek vele. Adják is, veszik is. Csereberélik is. El is herdálják. El is kótyavetyélik. A piszkos politikai (fekete)piacon uralkodó kereslet-kínálat törvénye szerint. Teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy a voksokkal való kufárkodásra valójában senki sem kérte, senki sem hatalmazta fel őket. Teszik ezt mégis a szavazópolgár nevében, az ő sze(r)bb jövője érdekében. Aki viszont sehogyan sem tud sem magához térni – mert nem győz az egyik ámulatból a másikba esni –, sem pedig a szavazás kimenetele felett egykönnyen napirendre térni.
A hivatalos délvidéki politika ugyancsak sokáig csámcsogott a szavazathamisítás agyonbonyolított, agyoncifrázott ügyletén, és ugyanilyen nehezen tudta csak a csúf varangyos békát – undorodva és öklendezve – lenyelni. Legerősebbik pártunknak az anyaországi kormányfővel, annak számos kiküldöttével, színültig feltöltött Wertheim-kasszájával, optimális vajdmagy médiahátszéllel, és a vagy három oldalról is (meg)rockosított sztárháttérrel is csupán a magyar szavazók 38 százalékát sikerült maga mellé parancsolni, vagy maga mellé édesgetni. A többiek vagy éppen az otthon maradásukkal szavaztak, vagy inkább szerb pártot tüntettek ki a bizalmukkal. Pedig az elvárás hatalmas volt. Már-már az eget verdeste. Sokan úgy hittük, hogy az anyaország miniszterelnöke szinte egymagában is meg fogja nyerni a VMSZ számára a választásokat. Ha pedig még az itteni magyarság is kimozdul, akkor a párt győzelme tán még a l01 százalékot is eléri.
Hja, megtanultuk a leckét: a demokráciának ez a voksvírusa nem egyéb, mint kócos kis romantika.
„Közírói pályafutásom igen-igen nehéz – mondhatnám válságos – pillanata volt, amikor rá kellett ébrednem, hogy az igazság polgártársaim nagy-nagy többségét végképp nem érdekli. Az az igazság sem – vagy ha érdekli, éppenséggel fölizgatja, fölpaprikázza –, amely az ő érdekében kér szót, érvel, vitázik, vállalván a fejbetörés kockázatát… Akármerről nézem, semmi jele annak, hogy az igazság volna a legnagyobb hatalom – egyáltalán: hogy nagyhatalom volna – a mi társadalmunkban.”
(Fekete Gyula)
Azt hiszem, a voksolók tömege számára – a lényeget tekintve – édesmindegy, hogy a politikusok kézen fogva, vagy pedig történetesen az orruknál fogva vezetik őket. Most nincsen alapvető különbség a kettő között. Megvezet(ge)tik így is, úgy is.
Az elmúlt napokban hatalmas lett a forgalom azon a bizonyos damaszkuszi úton. Pálból Saulus lett, aztán Saulus megint visszavedlett Pállá. A vajdasági magyarokat pedig e metamorfózis közepette egyszerűen csak palira vették. A kígyó egymás után többször is levedlette a saját bőrét.
A legerősebb délvidéki magyar politikai-érdekvédelmi szervezetünk a kezdetekből fogva hallani sem akart ötpárti összefogásról. Úgy menekült tőle, mint az ördög a szenteltvíztől. Nemigen hagyott ki adandó alkalmat: amikor lehetett, becsmérelte is az erőtlenebb, a gyámoltalanabb – de mégiscsak a saját fajtájú(!) – versenytársait. Ami nem vall éppen nemes magyar lélekre! Hanem inkább a magyar lélek hitványságára. De azt már megtanultuk, hogy a politikában nem szívre, lélekre meg lelkiismeretre szokás gyúrni, hanem inkább csak a vegytiszta hatalomra meg az azzal karöltve járó mindenható pénzre.
Az utóbbi napokban azonban hirtelen értékes lett a magyar-magyar történet – mármint a végkifejlet, a happy end szempontjából –, és olvadni kezdett a két külön jégvilág. Közben olyasmi is előfordult, hogy a mi VMSZ-ünk szavazatlopással vádolta meg a fővárosi, szerb nemzetiségű, fene nagy demokrata hírében álló szimpátiáját. Akivel aztán, egy héttel később, tett egy hangulatos kis sétát (hazai pályán) büszke Szabadkánk belvárosában, és kedélyes cseverészés közepette még egy feketét is elkortyolgatott. Aztán aludt rá egyet-kettőt, és megint csak mást gondolt. Újfent vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, és bűnvádi feljelentést tett ellene a pimasz vokstolvajlás miatt. Nyilván csak a látszat, a kiglancolt imázs kedvéért, mert ugyan mi mással lehetne magyarázni azt, hogy a választások első fordulójának mindvégig vitatott eredményét az utolsó percben mégis elismerte és elfogadta.
Időközben egyéb furcsaságok is történtek. Például az is megesett, hogy a frissében, melegében közzétett választási eredmények tolmácsolása következtében, nem éppen a vajdasági magyarság első számú emberéhez méltó módon oktatta ki a másik négy magyar párt vezetőjét. Lámpaoltásra buzdította őket, hogy aztán a végén ő maga léphessen vissza a szobába, és ellenőrizhesse, valóban égve maradt-e villany. Sőt: ha az előállt helyzet meg a saját érdeke is úgy kívánja, ő maga gyújthasson újra fényt.
Megérdemelne-e a vajdasági magyarság másmilyen politikai vezetőket? A kérdés költői. Kiállt-e már határozottan és mindenre elszántan bármiért is ez a kocsideréknyi, kisebbségi sor(s)ba kényszerített délvidéki magyarság csak az elmúlt húsz esztendőben? Kiállt-e csak egyetlenegyszer is ÖNMAGÁÉRT? Talán az újabb kori délszláv testvérháborúk idején igen. Valamelyest. Akkor sem egységesen, akkor sem maradéktalanul, akkor sem a végsőkig. Mert akkor sem tudott kibújni a saját bőréből. Mert akkor sem volt képes meghazudtolni önmagát. Mert akkor is elárulta, besúgta, feljelentette a bajtársát, a felebarátját, csak azért, hogy a maga bőrét (meg)mentse.
Választott vezéreivel végigjárta Pilátus lépcsőjét. Követte a hangadókat mindenhová, minden egyes csatába, amelyikbe csak küldték. Vezényletükkel már jó néhány szerb(iai) pártot megtámogatott a szavazatával. Akik viszont rendre megfeledkeztek e magyar jó cselekedetet méltóképpen meghálálni. Hol ide, hol oda csapódott. Bolyongott, mint Mózes népe a pusztában. Csoda-e, ha még mindig nem talált önmagára?
Nem hallatta a hangját egy emberként a bebörtönzött temerini fiúk kiszabadítása érdekében. Ahogyan a teljes vajdasági magyar média pártirányítás alá kényszerítését is zokszó nélkül eltűrte.
Jelen helyzetében és állapotában – amikor éppen a csipkerózsika-álmát alussza –, aligha szolgált rá másmilyen szellemi vezetőkre és útmutatókra. Mert ahhoz először is fel kéne ébrednie. Annak viszont még semmi jelét nem látni.
Hogy mit csináljuk addig, amíg édesdeden szendergünk? Némi képzavarral élve, lenne egy javaslatom. A kiábrándultak, a csalódottak számára ajánlok egy Manu Chao-féle dalt. Vigaszképpen ezt lehet dúdolgatni. Már ha van hozzá kedvünk. Íme:
Sok igazság rejlik abban a régi bölcseletben, amely szerint fabatkát sem ér a bosszú hatalom nélkül. Egy gyengécske, aprócska kis közösség szinte sohasem szállhat szembe például a különféle színű egyenruhások által képviselt hatalommal, az erőszakkal. Nem torolhatja meg az őt ért sérelmeket és nem üthet, nem vághat vissza úgy, hogy attól a Herkules legalább megtántorodjon. Viszont egy csipetnyi rafinériával megfűszerezett bátorsággal és elszántsággal könnyűszerrel túljárhat az eszén. Pimasz módon kifigurázhatja és nevetségessé teheti a rettenthetetlent.
Az oromhegyesiek éppen ehhez a huncut „hadicselhez” folyamodtak, pontosan ezt művelték húsz évvel ezelőtt. Amikor is egy leheletfinom fricskát adtak a Slobodan Milošević nevével fémjelzett, vérbő, nacionalista/militarista hatalom szőrös, ápolatlan képére. És elégtétel volt ez sok mindenért.
A kicsinyke településre több mint kétszáz katonai behívót küldtek ki 1992 májusának első napjaiban. És mint nagyon gyorsan kiderült, azok a rettegett „rukkolócédulák” nem is érkeztek egyedül. Merthogy május 10-én, vasárnap arra ébredtek, hogy az akkori Jugoszláv Néphadsereg 92 tankja teljesen körülzárta a falut. A páncélosok csövét egyenesen a település központja felé irányították. Maga a templomtorony volt az irányzék. Pirkadatkor a Körös-patakhoz horgászni induló gyerekek figyeltek fel a szokatlan, furcsa dübörgéssel közeledő lánctalpasokra. A meglepetések ezzel még korántsem értek véget. Aznap ugyanis még egy rendkívüli dolog történt: az asszonylázadás. A fiaikat, a férjüket féltő, mindenre elszánt oromhegyesi nők délután öt órára falugyűlést hívtak össze az iskola előtti térre. Tudták, hogy a szó az egyetlen hatékony fegyverük. A konok hallgatás mindenképpen csak ronthat a helyzeten. Szentül meg voltak győződve a maguk igazáról: akár azonnal vissza is vihetik az összes kiküldött behívóparancsot, mert a faluban senki sem fogja azokat átvenni, és egyetlen férfiember sem fog – sem önként, sem pedig merő kényszerből – katonának állni.
Aznap még a misén is jóval többen voltak a megszokottnál. A plébános úr – az éppen időszerű prédikációt kissé megtoldva – az összefogás szükségességéről és a kitartásról beszélt.
A délutánra meghirdetett program az előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. A felszólalások és a rövidke kulturális műsor elhangzása után valamennyien átvonultak a Zitzer nevű klubba. Rekordidő alatt vagy kétszázan verődtek össze. A félelem, ha kimondatlanul is, de érezhetően ott vibrált a levegőben: mi lesz, ha a kivezényelt tankok nem maradnak mozdulatlanok és némák, hanem lőni kezdik a falut? Pillanatok alatt romba dönthették volna egész Oromhegyest. A szervezők – legalábbis úgy tűnt – mindenre gondoltak. Még idejekorán tájékoztatták a rájuk leselkedő, nagyon is reális veszélyről a zentai kórház vezetőségét, és kérték őket, hogy álljanak készenlétben, meg készüljenek fel a legrosszabbra.
A barakképület lett aztán a gyülekezés központja és a tartalékosok főhadiszállása. Eleinte még különféle követeléseket fogalmaztak meg, és hittek abban, hogy majd a hadsereg részéről tájékoztatást kapnak minden őket érintő kérdésben. Azonban ahogy múlt az idő, kénytelenek voltak belátni, hogy bizony senki sem akar velük párbeszédet folytatni. Hiába küldtek hivatalos meghívót Radoman Božović és Marko Negovanović számára…
A küldött ördög olyképpen kísértette meg az oromhegyesi tartalékosok egyik vezetőjét, hogy esetleg próbáljanak ők is taktikát váltani, és a szó meg a beszéd helyett válasszanak inkább másfajta fegyvernemet. Egészen konkrétan: próbáljanak meg ők is felfegyverkezni. Kínáltak is a számukra darabonként 5 márkáért golyót, 200 márkáért kézigránátot és 1000 márkáért Kalasnyikovot. Méghozzá: korlátlan mennyiségben. Ők azonban az éleslövészet és a földi csatározás helyett egy másik, egy magasabb dimenzióba emelték azt, amit közös erővel létrehoztak. Megalakították a Zitzer nevű Szellemi Köztársaságot…
A Birodalom azért – alighanem a leheletfinom fricskáért – alkalomadtán visszavágott. Mert megtehette. Minden eszköze megvolt hozzá. Az engedetlen oromhegyesiek első számú vezetőjét, Balla Lajos-Lacit a Belgrádi Katonai Főügyészség vizsgálóbírója elé citálták államellenes cselekedet vádjával. Két évvel később pedig meg kellett válnia az addigi munkahelyétől is. Az iskolaigazgatói széket kénytelen volt másnak átadni. Sőt még magából a tanügyből is eltanácsolták. Három zendülő társát pedig 1994-ben börtönbe zárták. A szabadkai fogdában le is ülték a rájuk szabott 3-3 hónapot.
Húsz évvel az oromhegyesi tartalékosok lázadása után ezen a hétvégén igen szerény körülmények és külsőségek közepette megemlékeztek az akkori történésekről. Fotókiállítás nyílt Dormán Lászlónak a Zitzer Klubban készült képeiből és Kerekes László Berlinben festett alkotásaiból. Majd pedig bemutatták Balogh István Virágot ültetni sisakba című könyvét, amely dokumentum-novellákban meséli el az egykori zitzeresek történetét.
Nemzetpolitika... A pásztor fogja a répát, a pásztort fogja a pártlány...
Mennyi az annyi?
Nyílt levél Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárnak
Kedves Zsuzsanna asszony! A hazugság a tízparancsolat szerint a bűnök közé tartozik, és Ön a Magyar Közszolgálati televízió Este című műsorába hazudott a Kárpát medence és az egész földkerekség magyarságának. Az Ön kijelentése , hogy a VMSZ a szerbiai választásokon 95000 szavazatot szerzett, nincs köszönő viszonyban sem a valósággal. Személyesen azt gondolom, hogy ezt nem szándékosan tette, hanem önnek is hazudott valaki a választások eredményeiről. Az a valaki pedig nem más mint Pásztor István a VMSZ elnöke aki Önnel együtt vendégeskedett az említett műsorban. Sajnálatomat tudom csak kifejezni, hogy Önt és az egész magyar kormányt és a miniszterelnököt,pásztor istván-féle érdekkereskedők az orruknál fogva vezetgetnek. Remélem, hogy csak erről van szó és nem más érdekek állnak az Ön megnyilvánulása mögött, mert az még nagyobb tragédia lenne a NEMZETPOLITIKA szempontjából. A pásztori hazugságokra alapozott nemzetpolitika a délvidéki magyarság irányában az önök részéről felmérhetetlen károkat okoztak a magyarság érdekvédelmi politizálása területén. Pásztor hazugsága, amelyet Ön is elmondott, talán az utolsó cseppnek kéne hogy legyen az amúgy is csordultig telt hazugságok poharában. Vajon meddig tűrik és engedik mindezt még? Állításaimat a következő adatokkal tudom alátámasztani, amelyeket a szerbiai köztársasági választási bizottság szolgáltatott: Szerbiában 7026579 választópolgár van bejegyezve a választói névjegyzékre, ebből a választásokon 57.87% vett részt, ami azt jelenti ,hogy országos szinten 4066281 polgár adta le a voksát. A választási bizottság hivatalos adatai szerint, amely az összesen leadott szavazatok 97.69% feldolgozása után látott napvilágot mint elnökjelölt, az összes szavazatok 1.65% -át szerezte meg ami 67093 szavazatot jelent. A köztársasági választásokon a Pásztor vezette VMSZ lista a szavazatok 1.77%-át szerezte meg, ami 71973 szavazatot jelent. Nos ,matematikai szempontból a 67093 és 71973 szavazat hol is van a 95000-hez? A hátralévő feldolgozatlan szavazatok java része pedig Koszovóról származik, és hathatósan nem befolyásolja a VMSZ és Pásztor eredményeit, ha csak titokban alapítottak ott is néhány alapszervezetet a belgrádi és hódsági mintára. Kedves Zsuzsanna Önnek két lehetősége marad, az első hogy BOCSÁNATOT KÉR a magyar nemzettől a kijelentése apropóján és a hazug politikusoknak a délvidékre postázza a „ SELYEMZSINEGET” vagy pedig önmaga mond le betöltött tisztségéről mivel az elvállalt feladat ellátására „NEMZETPOLITIKAILAG” alkalmatlan. A hazug érdekkereskedő politikust előbb utol érik, mint a sánta kutyát.
http://www.facebook.com/vmdk1
Pásztor erre sem adott magyarázatot!
Egy facebookos hozzászólása a VMDK facebook oldalán
A PIK magánosításának és kirablásának története, talán az egyik legtipikusabb kor és KÓR története közelmúltunknak . Talán már a kezdet kezdetén, gondolunk itt a Szerbiában elindított magánosítási folyamatokra, el kellett volna gondolkodni, hogy a PIK-et ,kell-e magánosítani vagy meg kell tartani állami tulajdonban, mint stratégiailag fontos céget, mindazon kapacitásokkal, amelyekkel rendelkezett, és amelyek nagyon komoly fejlesztési és fejlődési lehetőségeket biztosítottak volna Óbecsének és a tágabb régiónak is. Nos mái napig nem világos hogy az állam mohósága (a költségvetési lyukak foldozása végett), vagy pedig mások helyzetbehozása és a cég vagyonának, pénzének elrablása volt-e a valós háttérérdek. Természetesen ezen utóbbi a valószínűbb, az akkori (s mostani) kormánypártokhoz is közelálló kétes hátterű üzletember bevonásával a történetbe. A tágabb közvéleménynek az illetékes „elvtársak” ez idáig NEM mondták el, hogy a tulajok a lelépésükig menyi pénzt pumpáltak ki a PIK Becséből (egyesek szerint ez megközelíti a 40 millió EURÓT), különböző manipulációk és könyvelőségi huncutkodások által, amelyek többnyire a törvénytelenség határát súrolták. A tulajdonosok tettek, amit tettek, azonban a legtragikusabb az, hogy mindezt lehetővé tették számukra az állam különböző szervei, természetesen a mezőgazdasági minisztérium (amely egyben a szerb kormány felelőégét is felveti ), a tartományi mezőgazdasági és a gazdasági titkárság (amelyek által a tartományi kormány felelőssége is jelentős), valamint az óbecsei ÖNKORMÁNYZAT, amely tudott mindenről ami a PIK-ben és a PIK körül folyó dolgokat illeti. Ugyanis a PIK az állami földek bérleti díját NEM törlesztette irányukban és ez felhatalmazta őket arra, hogy lépjenek és a PIK-ben folyó rablógazdálkodást meggátolják, megállítsák. Ugyanígy felelősség terheli az adóhivatalt és számos közvállalatot, amelyek valószínűleg felsőbb utasításokra NEM reagáltak a PIK ügyeivel kapcsolatban, és ez által lehetővé tették a pénzek elkanalizálását és a hatalmas adósságok felhalmozását. Mindezen folyamatok figyelembevételével még furcsább hogy a 2008 megtartott választásokat megelőzően Pásztor István a VMSZ elnöke és egyben regnáló gazdasági és magánosítási tartományi titkárt beemelik a tulajdonosok a „privatizált” PIK Becse Igazgatóbizottságába. Pásztornak, mint gazdasági titkárnak tudnia kellett már mindarról, ami a PIK-ben történik, ugyanis addigra már a PIK az állami földek bérlete gyanánt hatalmas adósságot halmozott fel a Szerb állam és az Óbecsei önkormányzat irányába. NEM tartozik igazán a szokványos dolgok közé hogy ilyen pozíciókat betöltő tisztségviselők és egyben pártelnökök, csak úgy egyik napról a másikra bekerülnek „magáncégek” igazgatóbizottságaiba. Még furcsább a folyamatban, hogy ezzel párhuzamosan a PIK akkori vezetése (biztos, hogy NEM a tulajdonosok tudtán kívül) polgárok csoportjaként, politikai tevékenységbe kezd és az Önkormányzati választásokon bekerül (köszönve a megfélemlített dolgozók és családjaik szavazataival) az Óbecsei Önkormányzatba. Ez sem tartozik a szokványos dolgok közé. Az még elgondolkodtatóbb, hogy köszönve a Pásztor-Knézi duó biztosította lehetőséggel, elfoglalja az önkormányzat képviselő-testületének elnöki tisztségét és egyéb politikai funkciókat is. Természetesen hogy ez megtörténhessen az akkori Magyar Koalíciót alkotó VMSZ-VMDP-VMDK trióból ehhez előbb ki kellett valamilyen módon iktatni a VMDK-t, aki elfogadhatatlan partnerként tekintett a PIK politikai csoportosulására. Miután ez megtörtént, a politikai boszorkánykonyha szétfeszítette a Demokrata Párt helyi szervezetét is, ezáltal kitárva minden kaput a Jovanovityi PIK-es érdekcsoport hatalomra kerülése. Ettől kezdve tökéletesen működött a VMSZ-Jovanovity tengely és zavartalanul folytatódhatott továbbra is a PIK-ben a pénzek kipumpálása és az eladósítási folyamat. Természetesen a „kényszerigazgatás” alatt lévő Demokrata Párt-i helyi szervezet gyorsan partnerként kezdett viselkedni a megkent tengellyel és ez lehetővé tette, hogy Jovánovityék Polgári (?) Csoportja kooptálódjon a Demokrata Pártba (ez sem igazán szokványos) és Óbecsei szinten „meghatározó” politikai erővé váljon. Ezzel végképp összeáll a SIKERTÖRTÉNET, s minden szereplője elégedett valamilyen formában (valószínűleg a PIK tulaja megtalálta a módját, hogy elégedetté tegye őket ). Az adósságok tovább halmozódnak, s a PIK süllyedő hajójáról gyorsan menekülni kezdtek a delikvensek , a tulaj pedig „nagylelkűen” felajánlja az államnak és a hitelezőknek a tulajdonrészét a meglévő adósságok lefedésére (?).Ezek után már csak a csőd marad mint kiút a PIK számára és a leépítés, átszervezés , amelynek nem látjuk a végét. A recept egyszerű: vegyél meg egy céget 10 millióért, teremts hozzá megfelelő politikai hátteret és pumpálj ki a cégből, mint egy 40 milliót (euróban) természetesen a hatalom és az ellenőrző szervek hallgatása mellett, ezáltal halmozz fel, mint egy 20-30 milliós tartozást (főképp az állam felé) és utána lépj ki a játékból. Az hogy közben tönkretettél egy Európában is jegyzett mezőgazdasági potenciált, amelynek az újbóli felemelkedése kétséges, már kit érdekel! Az pedig legkevésbé, hogy mi lesz a több ezer család egzisztenciájával, a munkások pénzével, ugyan már, hát ráfogjuk a világgazdasági válságra meg a nyuszira! Mindez nem látszik az Adrián ringó jacht medencéjéből! De vajon látszik-e Szabadkáról, a VMSZ elnökének irodájából vagy a tartományi gazdasági titkár irodájának ablakából? Vajon az Óbecsei Községháza Polgármesteri irodájából látható-e mind ez? Vajon a „vakságnak” mi volt az ára? Vajon ezt érdemlik a PIK Becse szorgos dolgozói, nyugdíjasai, gyermekeik, vajon ezt érdemli az Óbecsei magyarok kétkezi munkából túlélni próbáló tömegei? Vajon tudnak Önök főszereplő urak esténként tiszta lelkiismerettel nyugovóra térni???
A módszer változatlan az eszközök változtak a hatalom megtartás érdekében a „demokráciának” keresztelt államirányítási tákolmányban. Valójában egyetlen valós joga kellene, hogy legyen az államnak polgárának, nevezetessen a szabad választásra való jog gyakorlása.
A szabadválasztások alappíllére az EGYENLŐ esély intézménye, nos ez utópisztikus teória, mert a valóságban ez soha nem lesz kivitelezve, illetve a bérces Balkánon még kétszer később, talán még akkor sem, amikor a temerini fiúk leülik börtönbüntetésüket...
A hatalom gyakorlók, már a startban előnyben voltak, ugyanis a rajtpisztoly dörrenése előtt már minden dokumentumot beszereztek és mozgósítottak még mielőtt a hatóságok demokráciát színlelői hivatalosan engedélyt adtak volna a választási cirkusz megkezdésére.
Mi egyszerű földi halandók, a pannónia kétkezi munkásainak, földműveseinek leszármazottai, a magyar kormányfő által láthatatlan magyarfajtáknak keresztelt, magyar államérdeken kívüliek, ma már arra süllyedtünk, hogy nemcsak a Szerb állam részéről, nemcsak a vajdasági „kvázi” magyar intézmények által hátrányosan megkülömböztetettek lettünk, hanem a Magyar állam és annak kormányfője részéről is!
Az oligarcha magyar, határozza meg ki a magyar és az oligarcha magyar felelős a számára hasznot biztosító magyarért, a többi magyar az csak génbank a beláthatatlan katasztrófák esetére a nemzet újraélesztése érdekében...
Az aláírásgyűjtés, amely szavatolja a választásokon való indulást is érdekes folyamat volt. Sokan panaszkodtak fenyegetésekre, nyomásgyakorlásra és egyéb kétes módszerekre, de panaszt hivatalosan nem adtak be, nos a rabszolgának sincs más lehetősége vagy megszokja a korbácsot vagy ellenszegül és a biztos halál markába helyezi élete lángját...
E pillanatban találtuk magunkat szembe a gazdasági szféra politikai hálózatával, nos az oligarchák által vezetett vajdasági magyar politikai hálózattal, amelyek kiszolgálói semmilyen eszköztől nem rettentek el, még attól sem, hogy átadott dokumentumokat tüntessenek el, ill adatokat másítsanak meg, úgy hogy éppen köztiszteletben lévőket meg nem születettnek nyílvánitsanak ki..., természetesen a számítás technika ördögére kenve mindent, tudjuk, aki az ördögöt festi a plakátjára, az meg is fog jelenni!
Lassan, de biztosan begördültünk a választási bizottság elé átadva a törvény szerint ránkrótt feltételeknek elegettévő kilónyi papítermékkel, amelyen sok pecsét aláírás szerepelt...Ki más indult a torkunknak, nem kell találgatni a mindenáron hatalomhoz szokott magyar testvéreink! Úgy ahogy a magyar kormányfő tanította őket a minden magyar felelős minden magyarért dogma alapján! Igen, nekünk lendültek magyar érdektestvéreink veszedt tiltatokozással, hogy mi nem is vagyunk kisebbségi magyarok, annak ellenére, hogy a Szerb állam minisztériumának bíróság előtt hitelesített végzését adtuk át és a választásokról szóló törvényben álló kisérő dokumentációt, amelyben többek között az áll, hogy magyarok vagyunk! Kítűnő, boldog a napom a Szerb állam elismert bennünket magyarnak! A vajdasági magyar politikai oligarchia meg nem! Felesleges volt „izummunkájuk”, mert a köztársasági választási bizottság megmondta, -kerek perec: ők magyarok és kisebbségi elbírálásban kell őket részesíteni! A választási listánk kihírdetésekor volt sírás-rívás-átkozódás, úgy magyar ember genetikai önpusztító módjára...
A választási kampányban ellenségnek tituláltak bennünket a magyar kormányfő által támogatott magyar testvéreink, a Szerb Radikális Párt megfigyelője meg is jegyezte, hogy ilyet még nem látott, és ezek benneteket cafatokra tépnének, ha engedélyt kapnának rá...
Módosult a szlogen a magyar kormányfő határozza meg, hogy ki esik bele a: „Minden magyar felelős minden magyar” unióba, egyértelmű, mi nem!
Újra a „sör-virsli-hakni-buszozással” kampány stílus jött be, tehát mindent csak dolgozni ne kelljen, nekem úgy tünt, hogy itt a Kánaán csak épp mi, a Szerb állam oldaláról elismert magyarok, ezt nem látjuk!
E kampány stílusnak mi volt a célja?
-Egyetlen egy, hogy ledózerolják a másképpen gondolkodókat és egyeduralomra törjenek és teljes rabigába döntsenek bennünket magyar testvéreink!
A választást megelőző kampány csendet is folyamatossan megszegték az utolsó pillanatig, lehet panaszt emelni, de kinek? A jó Isten tudja a hatalom meg úgy sem reagál rá! Apropó, egyik kedves atyánk is a választás vasárnapi predikációjában kettő településünkön nyíltan kampányolt, sorszámokat olvasott fel úgy a miheztartás végett...A jó öreg római találmány: Oszd meg és uralkodj! A papnak is meg kell élni valamiből, a templomot is be kell festeni a tornyát le kell fedni, hogy a pénzhez vér tapad? Krisztus töviskoronájáról is vér csepegett...
A szavazatszámlásnál is számtalan gond merült fel, a névjegyzék itt-ott pontatlan, halottak is voksolhatnak csak az urnát kell a temetőbe kihelyezni! Egy választási helyről 11 szavazólapot elloptak, a másik helyen egy szavazólappal többet találtak az urnában, három helyen rokonok ültek egymás mellett megfigyelőként, a választási bizottság informatikusa elírja a szavazatokat, egy település két választóhelyének dokumentációját összekeverték...
Igen, ez a demokrácia, ez a szabad választás, bohózat az egész! Mi fog történni rövidessen? A cirkusz elmúlik a karaván meg elhalad, igen most jön az az időszak, hogy mi nem erre szavaztunk...világválság...most ez van ezt kell szeretni...a többinek meg az emigráció marad, mind az 56-osoknak, úgy nekünk 2000-nek is!
Két fontos mozzanata volt e választásnak.
A vajdasági magyar pártok teljes ellehetetlenítése és ledózerolása.
A magyar kormányfő nemzetet megosztó oligarchikus rendszerének határon átívelő pilléreinek megerősítése.
Elkalandoztam gondolataim tárházában és lelki szemeim előtt látom a magyar kormányfőt, otthon vacsorakor, remélem a legkisebb gyermékenek is enni ad és remélem nem üldözi el a családi asztaltól, úgy ahogyan velünk a legkisebbekkel tette, hogy el próbál üldözni a nemzet asztalától!
Támogatóinknak, a Magyar Remény Mozgalomnak és Jobbiknak köszönjük bátorításukat, biztatásukat és a melletünk való kiállásukat! A választóinknak köszünjük voksaikat, tudjuk nagy nyomás nehezedett rájuk, helyenkét lefasisztázták őket, azok akik valójában azok! Most fél százalék hiányzott, de jó az Isten jót ád, legközelebb sikerül!
.jpg){kind=spacer}
