Rock Meetings

Ha Szerbia jövőjéről kérdeznék a víznéző asszonyokat vagy a csillagjósokat, bizonyára nem mindegyiküknek lenne bátorsága elárulni, kifejteni a színtiszta igazságot. Azt, hogy mi vár ránk, azt, hogy valójában milyen sorsot szántak nekünk az égiek. Mert félelmetes a jövő! – ez már most is nyilvánvaló. Ennek a megállapításához nem kell kristálygömbbe pillantani. Helyette bőven elég csak az ország gazdasági mutatóit szemügyre venni. A folyton-folyvást hanyatló termelői ágazatok vérszegény eredményeit, az egész elbaltázott privatizálást, a teljes pompájában virágzó korrupciót, a gátlástalanul duzzadó munkanélküliséget, a fény sebességével terjedő nyomort vagy éppen az arcpirítóan minőségtelen, emberhez már-már méltatlan egészségügyi ellátást.

Szerbiának a feje búbja sem látszik ki az államadósságból. Nálunk az ilyesmivel csak meglehetősen ritkán szoktak dicsekedni, de mostanság fel-felmerül ez a kényes téma is. Nyilván korábban úgy ítélték meg, hogy ártalmas lenne a szépreményű szerbiai ifjúság majdhogynem még teljesen bűntelen lelkét olyasmivel megmételyezni, hogy: még az unokáitok unokái is nyögni fogják ezt a tartozást.

Az idei adatok szerint az ország államadóssága 14,6 milliárd euró, a költségvetési deficit -7,1 % BHT. Szerbia lakosságát annak az alig kétmillió embernek kell(ene) eltartania, akinek egyelőre még van állása. Mert nálunk ez a kiváltság nem jár mindenkinek alanyi jogon. A munkanélküliség mára már 25,5 %-os lett.  A nettó átlagbér szégyenletes. Alig haladja meg a 40 000 dinárt. Abból pedig nem mindenre futja. Potosabban: alig-alig telik valamire. Több, mint másfél millió szerbiai ember már a saját bőrén tapasztalja, hogy milyen megalázó mélyszegénységben kínlódva élni.

Ez a címe Für Balázs könyvének, ami a minap került a kezembe. A gazdasági szakértő a magyar közelmúlt történéseit taglalja, amely pedig számos szegmensében hajszálnyi pontosságot, azonosságot mutat a mi szerbiai hétköznapi valóságunkkal. Az alábbi részletet a szerzővel készült egyik interjúból ragadtam ki. Aprólékos magyarázatot aligha szükséges hozzáfűzni. Akár rólunk is írhatták volna. Egy az egyben.

„Kemény kritikát fogalmaz meg könyvében a hazai gazdaságpolitikáról, utalva például arra a tényre, hogy hiába kaphatunk ma mobiltelefont, Gucci márkájú csizmát, fekete-erdei sonkát és százféle sampont a boltokban, ha az emberek jövedelme nem ér többet, mint a rendszerváltáskor.

-- Valóban a reáljövedelmek alakulását kritikusan fontosnak tartom. Véleményem szerint a gazdaságpolitika talán legfontosabb célja, hogy hosszú távon egyre jobban megéljünk a jövedelmünkből. Ebből a szempontból (is) látványos kudarcot vallott a magyar politikai és gazdasági elit az elmúlt két évtizedben, hiszen az életszínvonalat tekintve ma gyakorlatilag ugyanott tartunk, mint a rendszerváltáskor, ami -- különösen a többi régiós országgal összehasonlítva – nyugodtan nevezhető totális csődnek.

Mindez mivel magyarázható?

– Nagyon sok okra vezethető vissza, de talán az egyik legfontosabb, hogy a hazai rendszerváltó elit (kevés, valóban tiszteletet érdemlő kivételtől eltekintve) összességében képtelen volt keményen, következetesen megvédeni a magyar nemzeti érdekeket, és nemcsak gazdasági téren. Nem létezett olyan értékrend, amelyet az elitből mindenki el tudott volna fogadni, következésképpen nem születhetett meg egy olyan nemzetgazdasági stratégia, amelynek következetes végrehajtásával legalább a régiós versenytársainkhoz hasonló eredményt el tudtunk volna érni. A hazai elit súlyosan tudáshiányos, nemzeti elkötelezettségét tekintve labilis, azaz feladata ellátására gyakorlatilag alkalmatlan volt. Szinte mindenhol jellemző volt a szűklátókörűség, a behódolás, a külső érdekek ostoba és felháborítóan erkölcstelen kiszolgálása.”

Mára már kristálytisztán látható, hogy az az út, amelyen a mi hazánk jár – vagy inkább csak a még meglevő, az utolsó, a maradék erejét összeszedve vánszorog/tántorog --, egyenesen a csőd felé, a teljes összeomlás irányába vezet. Ez az ország a szakadék szélén ácsorog. Már csak egyetlen erőteljes lépés hiányzik -- előre. És ennek az útnak vége szakad. Nem járható tovább.

A közelmúltban lebonyolított választások egyértelműen keserű tapasztalatai megmutatták, hogy a nemzetiségi, a kisebbségi politizálás is miféle sötét zsákutcá(ka)t eredményezhet. A fájdalmasan/szánalmasan fanyar mosolyt erőltető, hangzatos VMSZ-es „győztünk” is inkább csak egy kétségbeesett/ügyetlen módon palástolt felszisszenés volt, mintsem szívből jövő üdvrivalgás. (Vagy legalábbis a számomra annak tűnt.) Valahogy így: győztünk ugyan, de lehet, hogy ebbe mindannyian belepusztulunk. (Én valahogy így értelmeztem. Számomra ez volt a lemeztelenített, a valódi üzenete.) Legyőztük egymást. Egymást??? És most mihez kezdünk majd ezzel az együgyű, torokszorító győzelemmel? Stanislaw Jerzy Lec ezt ekképpen fogalmazta meg jó régen: „Áttörted a fejeddel a börtönszobád falát. És most mihez kezdesz a következő cellában?”

Hát a legújabb? A Szerbiai Alkotmánybíróság döntése – amellyel Vajdaság Autonóm Tartomány Alaptörvényének egyes szakaszait egyenesen alkotmányellenesnek minősítette – miről árulkodik? Legfőképpen arról, hogy ez az európai országok társulásából kimaradt, kirekesztett ország továbbra is nagyon ingoványos talajra – hazugságra – építi a napi politikáját. Tűzzel-vassal végzi a bő két évtizeddel ezelőtt megkezdett erőteljes, kíméletlen központosítást. Magas fokú politikai dilettantizmusról tanúságot tevő vezető gárdája évtizedekre eladósította az országot, úgy, hogy közben a saját állampolgárait folyamatosan kirabolja és elkerülhetetlen végállomásként a nyomorba kényszeríti.

A nyár kellős közepén is szorgoskodó alkotmánybírák kegyelemdöfésszerű döntése a vajdasági magyar politizálást is valamifajta megújulásra kell, hogy rábírja, rákényszerítse. Pártjaink első embereinek szeméről végre-valahára le kell(ene) pottyania a hályognak. És a hosszú-hosszú, értelmetlen bolyongás, tévutakon járás után ráébredni, hogy nincsen senki más – kizárólag csak egymásra számíthatunk. Persze meglehetősen jól ismervén a magyar lélek hitványságát, nem tanácsos vakon bízni abban, hogy a közös ellenség majd összekovácsolja, eggyé gyúrja mind a hat magyar pártunkat. Összekapcsoló, szövetkezésre érdemes közös érdeket eddig sem igazán sikerült találniuk. (Sem a területi autonómiát, sem a délvidéki magyar média maximálisan lehetséges szavahihetőségét, sem a temerini fiúk ügyének felvállalását nem tartották egy emberként fontosnak.) Eddig is az érdekvédelem helyett inkább az érdekkereskedelem kötötte le, forgácsolta szét és vitte el minden erejüket. Az ötszólamúsághoz szokott vajdasági magyar fül számára minden bizonnyal szokatlanul hangzik, de talán azzal az „eretnekséggel” is számolni lehetne, hogy az öt kisebb párt esetleg egyetlen erősebb szervezetté transzformálódjon, s legyen méltó ellenfele a mindeddig dirigens Vajdasági Magyar Szövetségnek. Még akkor is, ha ez ebben a pillanatban egyszerűen csak badarságnak tűnik és teljességgel elképzelhetetlen. A szükség azonban igen nagy úr és időnként törvényt bont.

Ugye, az nem lehet puszta véletlen, hogy egy kicsit olyan déja vu érzésem van?! Ebben a sötétben.

Mert azt hiszem, most tényleg eloltották a villanyt. Most aztán valóban fognak bezárulni, be fognak záródni az ajtók. Mi meg majd – elreteszelt kijárat mögött, a sötétben pitlikölve – lassacskán kezdhetjük levonni az éppen aktuális konzekvenciát.

Hogy nem ilyen meredek a történet? De. Az.

Meg még az is elképzelhető, hogy az egyik muzsikus barátomnak lesz igaza. Ő azt énekeli, hogy: „Lement a nap. S lent is marad, babám…”