A Magyar Szó onlinekiadása 2013. január 30-án, az újvidéki Dnevnik napilap értesülésére hivatkozva (sic!), közli hogy „az újvidéki Felső Ügyészség vádat emelt azon hét személy ellen, akiket a tavalyi temerini verekedésben való részvétel kapcsán nemzeti, faji és vallási gyűlölet szításával vádolnak”.
A hír a napilap január 31-i (nyomtatott) kiadásában a negyedik oldalon található.
Az információ furcsasága, hogy az egyetlen magyar nyelvű napilap a szerb nyelvű Dnevnik híre nyomán (!!) közli a vádemelés tényét a hét temerini magyar fiatalember ellen. Ennek alapján arra következtetésre jut(hat) az olvasó, hogy napilapunk (?) egyáltalán nem is érdeklődött egy olyan – a magyar közösséget is érintő kérdés iránt –, amely már tavaly október vége óta foglalkoztatja a szélesebb közvéleményt. Szerb nyelvű forrás alapján tájékoztat a magyarokat közvetlenül érintő kérdésben!
Második példa
A Dnevnikkapcsán meg kell még említeni, hogy a Magyar Szó – talán csak a szerkesztőség által ismert okokból kifolyólag – nem figyelt fel arra a nyilatkozatra, amit Csonka Áron, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke adott az újvidéki szerb nyelvű napilapnak a nemzeti autonómia kérdéskörében. (Denis Kolundžija: Tražimo trostepenu autonomiju / Hármas autonómiát követelünk, Dnevnik, 2013. január 20., 3. o.).
Napilapunk ezzel megvonta olvasóitól annak lehetőségét, hogy megismerkedjenek Csonka, illetve pártjának álláspontjával egy – a magyar közösség számra rendkívül fontos – „a magyar területi elvű autonómia létrehozásával” kapcsolatban (a koszovói platform függvényében is).
Harmadik példa
A Vajdaság Ma internetes hírportál január 28-án közölte a hírt, hogy Pásztor Istvánalapos kivizsgálást kért a temerini verekedés ügyében. Az egyébként fürge (amikor vezető magyar tisztségviselők nyilatkoznak) Magyar Szó csak három nappal később (január 31-én, a 4. o.) Pásztor: Vizsgálják ki részletesen címmel közli a tartományi parlament és a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének feltehetően – a tartalom szerint ítélve – ugyanazon nyilatkozatát.
A hír szerint „aggodalmának adott hangot Pásztor István a tartományi parlament elnöke a múlt hétvégi temerini incidens kapcsán”, de a lap azt már nem említi (feltehetően a három napos késés miatt), hogy mikor nyilatkozott Pásztor. Ez viszont már szakmai fogyatékosságnak is számít.
Negyedik példa
A Magyar Szó január 29-i számában (5. o.) közli Kovács Elvira, a Vajdasági Magyar Szövetség szerbiai parlamenti képviselője, a képviselőház küldöttsége taghelyettesének nyilatkozatát a „médiaszabadságról és nemi egyenjogúságról”.
A médiaszabadság helyzete Európában című jelentés kapcsán „Kovács az Európai Néppárt frakciójának vezérszónokaként szólalt fel, támogatva a jelentéstevőt, valamint hangsúlyozva az újságírók számára biztosítandó szabadság és munkavégzési biztonság fontosságát”.
– Sajnos nagyon sok országban fokozódik a médiaszabadság különféle módon történő korlátozása. A jelentés ilyen vonatkozásban elsősorban Törökországot és Oroszországot említette. A médiának a politikára és a társadalom minden szegmensére gyakorolt kiemelkedően fontos szerepéről is beszéltünk. Közösen kellene dolgoznunk azon, hogy az újságírók kutatómunkát végezhessenek, hogy aktívak és hasznosak legyenek, hiszen ők teszik lehetővé számunkra a tájékozódást, általuk gyakorolhatjuk alapvető jogunkat a tájékozódásra. A jelentésben az áll, hogy az ET 47 tagállamából tizen-egynéhányban a politikum még mindig nyomást gyakorol a közmédiára. Ezek az országok között említik Szerbiát és Magyarországot is – mondta Kovács a Magyar Szónak. (Pesevszki Evelyn: Médiaszabadságról és nemi egyenjogúságról).
Kovács Elvira:
Ösztönözni kellene a férfiakat, hogy gyakorolják az apaságot (!?)
Napilapunk azonban arról már nem számol be, hogy, hogy „az EBESZ szerbiai missziója felszólította Szerbia Kormányát, akadályozza meg az újságírók elleni, etnikai és nemzeti alapú támadásokat, amelyekre példa volt a Vajdasági Független Újságíró Egyesület és a Vajdasági Rádió és Televízió vezetőinek a nyilvános megsértése. Dragana Solomon,az EBESZ szerbiai missziójának sajtó-ügyi vezetője kijelentette, hogy növekvőben vannak a médiákban dolgozók elleni etnikai indíttatású támadások, és hogy a misszió elítél minden gyűlöletkeltést és erőszakot. A médiaszabadság témájára a szerb szkupstinában megtartott meghallgatáson Solomon asszony úgy fogalmazott, hogy azok, akik nem értenek egyet ezekkel az emberekkel, úgy vélik, érvként szolgálhat az, hogy ezeknek az embereknek a véleményét a nemzeti hovatartozás környezetébe helyezik. Szavai szerint az államnak részt kell vennie a médiatámogatások nyitottságának és átláthatóságának a megteremtésében, hogy szavatolja a Vajdasági RTV és a Szerbiai RTS pénzügyi hátterét" – közölte a vajdasag.eu interntes hírportál.
A Magyar Szó olvasói előtt titok marad, hogy Kovács Elvira miért külföldön és miért nem Szerbiában hangoztatja, hogy „a politikum még mindig nyomást gyakorol a közmédiára”? Vagy Szerbia nem azon „nagyon sok ország” közé tartozik, amelyekben „fokozódik a médiaszabadság különféle módon történő korlátozása”?
Egyáltalán, hogyan, kit és miről, illetve miről nem tájékoztat a Magyar Szó?
Alighanem a mostanság egyik legidőszerűbb beszédtémát választotta a szerdai egyórás interaktív műsora vezérmotívumaként Öreg Dezső, az Újvidéki Rádió szerkesztője. A többségi nemzet és az itteni kisebbség együttélésében mind sűrűbben megnyilvánuló erőszak, gyűlöletkeltés és az ilyen jellegű kilengésekről tájékoztató média szerepe és viselt felelőssége mind-mind terítékre került az úgynevezett „kibeszélős műsor” hatvan perce alatt.
„Magyarverés”
Elhangzott, hogy a nemzeti színezetű rendbontások, verekedések – ezen belül is a tipikus „magyarverések” – elsősorban a két igencsak kevert lakosságú, déli Temerinnek és az északi Szabadkának a jellegzetességei. Mindkét községbe a húsz évvel ezelőtti esztelen délszláv testvérháborúk lecsengéseként több ezer menekült érkezett az egykori Jugoszlávia tagköztársaságaiból és Koszovó tartomány területéről. A beilleszkedéstől és a helyi viszonyokhoz/szokásokhoz való alkalmazkodástól erősen vonakodó, domináns jövevények pedig jelentős mértékben megváltoztatták a lakosság addigi nemzetiségi összetételét. Teljesen érthető és normálisnak mondható, ha az említett két városban nem mindenki tapsolt örömében az ilyesfajta burkolt betelepítésnek, így aztán a két ellentábor képviselői időről időre összetűzésbe kerülnek, és máris kialakul a szerb-magyar konfliktus. Az intolerancia és az incidensek szándékos (általában szerb nemzetiségű) kiprovokálóival a magyarok időnként szembeszállnak, és ha odáig fajul a helyzet, hogy fizikailag is bántalmazzák őket, akkor esetleg még az is megtörténik, hogy nem félnek visszaütni. Merthogy Temerinben is, Szabadkán is sokévtizedes hagyománya van a pofozkodásnak. Bár (meg kell vallani) a fiatal generációk e tekintetben már csupáncsak halvány kiadásai az elődeiknek. Legalábbis jobban tűrik a leckéztetést, a molesztálást, a megaláztatást és a testi fenyítést is. Így aztán a bajusz összeakasztása az esetek túlnyomó többségében felemásra sikeredik, azaz leginkább csak „magyarverés” kerekedik ki belőlük.
Beletörődés
Mostanában gyakorta megesik, hogy a más nemzetiségűek alaposan próbára teszik a magyarok messze földön híres, birkatürelemmel vegyített meghunyászkodását. Az elmúlt hónapok nemzeti(ségi) villongásait áttekintve, akár az olyan sarkos és meredek megállapítás is helyénvaló lehet, hogy ezen törésvonal mentén (szinte minden fronton) beindult a támadás. Ez most alighanem amolyan össztűzféleség, amit a számbeli fölényét gátlástalanul kihasználó többségi nemzet zúdít(ott) a „saját” kisebbségeire. Az eddig szerzett jogok, hatáskörök megnyirbálásától kezdve a tettlegességig, a fizikai leszámolásig bármilyen módszer szóba jöhet, csak hatékony legyen. Minthogy aprólékosan feltérképezték a vélt ellenfél/ellenség felkészültségét és eszköztárát, pontos képet kaphattak. Tisztában vannak vele: az itteni magyarság legfőbb jellemzői a megfélemlítés, az elszegényedés, a tudatlanság, a beolvadás és az elvándorlás. Azt is tudják, hogy a langymeleg vajdasági csendben éppen csak vegetáló magyarságnak szinte minden erejét felemészti és elviszi a mindennapi kenyérért folytatott küzdelem. Sem ereje, sem kedve nincsen, nem marad a lázadásra. Arra a lázadásra, tiltakozásra, szembeszegülésre és ellenállásra, amelynek lassacskán már az értelmét sem látja. Legfeljebb csak magának keresi a bajt, aki a nyugton maradásra intő józan ész érveit mellőzve mégis makacs ellenkezésre vetemedik.
Megosztottság
Szó szerint a saját bőrükön tapasztalhatták a konfrontálódás hátulütőit az elmúlt időszak azon temerini, adai és óbecsei magyar fiataljai, akik valamilyen módon összetűzésbe kerültek a más nemzetiségűekkel. Az októberi incidens magyar résztvevőit nemzeti, faji és vallási türelmetlenség szításával vádolják. A hét fiatalt csaknem három hónapon át teljesen magára hagyták. A legerősebb, legbefolyásosabb politikai pártunk közömbösen (el)nézte a hat család tengődését, vergődését. Pedig tudomásuk volt arról is, hogy elkelne a számukra a hathatós jogi és némi anyagi segítség. Már csak azért is, mert a párt egyik régi aktivistája maga indítványozta, hogy a vezetőség hányja-vesse meg az ügyet, és foglaljon állást, szándékában áll-e bármilyen módon támogatni a bajba jutott magyar fiatalokat. (Mondván: ne járjanak ők is úgy, mint a börtönben raboskodó „temerini fiúk”, és majd csak akkor kapjunk észbe, amikor már késő lesz.)
A temerini képviselő-testület szinte tálcán kínálta fel valamennyiüket az ítélkezésre. A még tanulmányait folytató 18 éves, német származású adai fiúnak nem igyekezett segíteni sem a saját iskolája, sem pedig a vajdasági német kisebbséget tömörítő, két politikai szervezetünk. Hasonlóképpen az óbecseiek is a sorsukra hagyták a városukból származó két fiatalt. Egyedül csak az adai Szociálisvédelmi Központ és a Vöröskereszt helyi szervezete lépett az ügyben. Meg a Magyar Remény Mozgalom gyűjtött össze a részükre tízezer dinárt. Azt osztották hétfelé. A közvéleményt csak mostanában sikerült egy kissé felrázni, miután napvilágra került, hogy ugyanaz a bírónő fog majd az ügyben ítélkezni, aki nyolc és fél évvel ezelőtti „temerini fiúk” esetében is osztotta az igazságot. Most kezdődött el a tiltakozás miatti aláírásgyűjtés.
Szenzációhajhászás
A hétvégén történt másik temerini nemzeti(ségi) villongás során öt magyar fiatalt támadott meg egy szerbekből álló csoport, amelynek során hárman is sérüléseket szenvedtek. Az eset kapcsán a község első embere nyugalomra intett, és azt kérte, hogy ne túlozzák el, ne nagyítsák fel a vasárnap hajnalban történteket, ehelyett ódzkodjanak a szenzációkeltéstől. Ha megtette, jól tette. A kijelentésének csupán egy baja van, de az nagy. Mégpedig az, hogy: megkésett. Egy kissé elkésett vele. Ennek az okos és szelíd figyelmeztetésnek ugyanis három hónappal ezelőtt kellett volna elhangoznia. Akkor lett volna időben. A polgármester úrnak akkor kellett volna kiállnia a temerini képviselő-testület elé (mint annak törvényes, választott vezetője), és féltő gondoskodással óva intenie a tanácsnokokat mindennemű túlfűtött és elhamarkodott megnyilvánulástól. (Mármint a „hetek ügyében”.) Például akkor lett volna jó csillapítania a tanácstermi kedélyeket, amikor a Szerb Radikális Párt egyik képviselője hosszasan ecsetelte, hogy mi célból is tarthat a magyar ember a saját otthonában egy automata fegyvert. Nem azért, hogy verebekre lövöldözzön, nem is azért, hogy a határban nyúlra vadásszon, meg nem is azért, hogy az utcai villanyégőket célozza meg vele, hanem azért, hogy embert öljön vele. Méghozzá szerbet. Na, ezen a ponton kellett volna azonnal berekesztenie a testület ülését, és indítványozni, hogy kerekedjenek fel valamennyien, és menjenek el abba a hadsereg által kimustrált holmikat árusító üzletbe, ahol pár száz dinár ellenében kilószám lehet fegyveralkatrészeket vásárolni. Ugyanis az egyik letartóztatott fiatalember otthonában tartott házkutatás során talált és elkobzott automata puska is egy ilyen kereskedésből származik. Darabokban vásárolta, megpróbálta összeeszkábálni, de használatra alkalmatlannak bizonyult. Esetleg feltehette volna azt az obligát kérdést is, hogy vajon az elmúlt időszakban a községben hány szerb nemzetiségűnek oltották ki az életét a magyarok… De sajnos a rangos községi elöljáró mindezt akkor sem tehette volna meg, ha lett volna benne ez irányban hajlandóság, minthogy azon az emlékezetes képviselő-testületi ülésen nem is volt jelen. (Ki tudja, talán nem tartotta eléggé fontosnak a kényes nemzetiségi ügy megtárgyalásával kiegészített napirendet?! Igaz, akkor a magyar fiatalokat kellett sötét színben feltüntetni, most viszont a szerb nemzetiségűek esetében merült fel az, hogy alighanem sárosak lehetnek. Csupáncsak emiatt kelhetett most a védelmükre.)
Véletlen?
Mindaz, ami Temerinben zajlik, aligha lehet kizárólag csak a véletlen műve. Sokkalta inkább alaposan átgondolt, módszeresen kidolgozott, szervezett, jól összehangolt és irányított történésekről van szó. Erre utalhat az a tény, hogy a nemzeti(ségi) kilengéseket rendre és hathatósan megtámogatja a szerb aktuálpolitika. Továbbá az a tény is, hogy éppen a politikai elvárásoknak megfelelő módon működik az ilyen esetekben a szerb(iai) igazságszolgáltatás. Ráadásul hűséges és vérmes nemzeti sajtója is van a történéseknek, amely úgymond „teljes hosszában” kíséri, követi nyomon az eseményeket. Az incidensektől kezdve egészen a jogerős bírósági ítélet meghozataláig. Ez tehát egy olajozottan működő gépezet. Ezzel szemben milyen „fegyverarzenál” található a másik, a magyar oldalon? Szinte semmilyen. Ott jobbára csak ilyesmi tapasztalható: zsigeri félelem, szándékos elhallgatás, politikai közömbösség, foghíjas érdekképviselet, tamáskodó közvélemény és júdáskodó tájékoztatás.
A vajdasági magyar médiumokat sok mindennel meg lehet(ne) vádolni, de erős, nemzeti részrehajlással és szerbellenes hangulatkeltéssel egészen biztosan nem. Nem így a szerb nyelven történő tájékoztatást! Amely az esetek túlnyomó többségében a nemzeti kisebbségek ellen irányul. Azokat támadja. Ha egy összetűzésben történetesen magyar nemzetiségűeknek esik bántódásuk, akkor az érdekükben/védelmükben való megszólalás nem egyéb, mint ócska szenzációkeltés, a történések felnagyítása, az események eltúlozása.
Veszteség
Hogy mindennek ellenére miért érdemes (és kötelező) mégis a Temerin környékén történő incidensekkel foglalkozni? Azért, mert az erőszak terjed. Az erőszak nem fog megállni Temerin község határánál. Hiába nyilatkozta a napokban az egyik óbecsei politikus azt, hogy: „Óbecséből nem fognak Temerint csinálni!” Van egy olyan érzésem, hogy: de igen. A gyűlölködés már ott is jelen van. Ahogyan Topolyán is. Meg Szabadkán is. És ezt nem képes megállítani sem a szabadkai Gabrić Molnár Irén által javasolt legeslegújabb (demográfiai) stratégia, sem a hangzatos Desiré Central Station projektuma, sem pedig a huszonhét nyelven énekelő Sebestyén Márta. Nem. Legfeljebb csak mérsékelni tudja a vajdasági magyarok ébredése és összefogása. Már ha lesz ilyen…
Persze beszélhetünk mi történelmi megbékélésről (főhajtásról és fölhajtásról, megkövetésről és megkövezésről is akár), mert azt szeretnénk, mert abban akarunk hinni. De a kiábrándító hétköznapok valami egészen másról szólnak. Ez pedig nem andalító, hanem kijózanító kéne, hogy legyen. Végső ideje lenne már felhagyni a délvidéki magyar romantikával és szentimentalizmussal, mert minden további késlekedés csak (idő)veszteség. Vereség.
Visszatérve a témabontás ürügyén felvetett rádióműsorhoz, a szerkesztő feltette a kérdést: „Kollektíve vernek bennünket?” Igen. Vernek. Minden egyes pofonnal minden jóérzésű magyart megaláznak. Az a pofon a mi arcunkon is csattan. És sokáig ott ég a szégyenfoltja.
From the former vice president and #1 New York Times bestselling author comes An Inconvenient Truth for everything—a frank and clear-eyed assessment of six critical drivers of global change in the decades to come.
Ours is a time of revolutionary change that has no precedent in history. With the same passion he brought to the challenge of climate change, and with his decades of experience on the front lines of global policy, Al Gore surveys our planet's beclouded horizon and offers a sober, learned, and ultimately hopeful forecast in the visionary tradition of Alvin Toffler's Future Shock and John Naisbitt's Megatrends. In The Future, Gore identifies the emerging forces that are reshaping our world:
• Ever-increasing economic globalization has led to the emergence of what he labels "Earth Inc."—an integrated holistic entity with a new and different relationship to capital, labor, consumer markets, and national governments than in the past.
• The worldwide digital communications, Internet, and computer revolutions have led to the emergence of "the Global Mind," which links the thoughts and feelings of billions of people and connects intelligent machines, robots, ubiquitous sensors, and databases.
• The balance of global political, economic, and military power is shifting more profoundly than at any time in the last five hundred years—from a U.S.-centered system to one with multiple emerging centers of power, from nation-states to private actors, and from political systems to markets.
• A deeply flawed economic compass is leading us to unsustainable growth in consumption, pollution flows, and depletion of the planet's strategic resources of topsoil, freshwater, and living species.
• Genomic, biotechnology, neuroscience, and life sciences revolutions are radically transforming the fields of medicine, agriculture, and molecular science—and are putting control of evolution in human hands.
• There has been a radical disruption of the relationship between human beings and the earth's ecosystems, along with the beginning of a revolutionary transformation of energy systems, agriculture, transportation, and construction worldwide.
From his earliest days in public life, Al Gore has been warning us of the promise and peril of emergent truths—no matter how "inconvenient" they may seem to be. As absorbing as it is visionary, The Future is a map of the world to come, from a man who has looked ahead before and been proven all too right.
Az újabb incidens vasárnap hajnalban történt Temerinben. Az egyik szórakozóhelyről fél kettő tájban hazafelé indult két magyar fiatal. Talán még kétszáz métert sem tettek meg a Jugoszláv Néphadsereg utcában, amikor hangoskodó, szerbül beszélő fiatalok egy csoportjára lettek figyelmesek. Amikor az ismeretlenek elhaladtak mellettük, hirtelen visszafordultak és rájuk támadtak. Ütni és szidalmazni kezdték a két fiút. Egyiküket ököllel verték, a másikukat viszont egy üveggel leütötték.
– Láttuk mi már messziről, hogy hatan közelednek felénk, meg hallottuk is őket, mert kiabáltak, mégsem gondoltunk semmi rossza. Minden olyan gyorsan történt, pillanatok alatt, hogy szinte meglepődni sem volt időnk, nemhogy reagálni bármilyen módon – meséli az egyik áldozat. – Én csak egy jó nagy ütést éreztem, utána pedig azt, hogy kirúgták alólam a lábamat. Ekkor a földre estem, de szerencsére nem a betonjárdára, hanem mellé. Négyen körbevettek, körülálltak és verni, rugdalni kezdtek, ahol csak értek. Én a két kezemmel igyekeztem a fejemet takarni és védeni, hogy minél kevesebb ütés érje. Talán emiatt van az, hogy most nemcsak a fejem fáj, hanem a kezem, a lábam meg a hátam is. A bal lábamon kiszakadt a nadrág és a térdemből ömlött a vér. A társamat a fején találták el egy üveggel. Emlékszem arra is, hogy szidták a magyar anyánkat, és azt mondták, hogy mindjárt előveszik a késeiket és leszúrnak bennünket. Amikor megelégelték a verést, akkor amilyen gyorsan jöttek, úgy odébb is álltak. Elszaladtak. Amikor már feltápászkodtam a földről, elővettem a telefonomat és segítségül hívtam az egyik barátomat. Mondtam neki, hogy megvertek bennünket, és ha tud, jöjjön értünk, vigyen bennünket haza. Gyalog jött elénk, aztán egy darabon elkísért engem. Amikor mondtam neki, hogy most már elmehet, egyedül is boldogulok, akkor még viccelődve utánam szólt, hogy vigyázzak, nehogy megint megverjenek.
Nem sokkal később ugyanaz a hatfős csoport újabb magyar fiatalokat támadott meg. Akkor hármat. Először csak kötekedni kezdtek velük, aztán pedig már meg is ütötték őket. A fiúkat ugyanúgy teljesen váratlanul érte a támadás, mint korábban a két társukat.
– Fogalmam sincs, hogy mivel ütöttek meg, de abban szinte biztos vagyok, hogy nem a puszta kezükkel. Mert eltört az orrom, csúnyán bedagadt a bal szemem és még a fogsorom is fáj. A támadás után bevittek az itteni egészségházba, és ellátták a sebeimet. Akkor már kihívták a rendőrséget is. Onnan pedig az újvidéki kórházba szállítottak. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a sürgősségi osztályon úgy rakták össze az orromat. Utána pedig elküldtek a szemorvoshoz. Fél 8-kor értem haza.
A bántalmazott, vékony dongájú fiatalember szemén, orrán és fején a kötéssel fogadta hétfőn délután otthonukban az érkezőket. Bizonyára komoly fájdalmai is voltak, mert az orrából még akkor is szivárgott a vér. Bal szemét, amikor leemelte róla a kötést, szinte nem is lehetett látni. Csak egy véraláfutásos, bordó-lila sebet. Később el is mentek újból a helybeli egészségházba, hogy a sebeit átkössék.
Szemmel láthatólag az egész családot nagyon megrázták és megviselték a hétvégi történések. Az édesapja a könnyeit nem szégyellve mondta, hogy: „Most már csak azért imádkozunk, hogy legalább a szeme világát ne veszítse el a fiunk!“. Az édesanyja pedig azzal kísért ki a kapuig, hogy: félnek. Aggódnak, rettegnek, mert nem tudják, hogy mi fog történni, hogyan alakulnak tovább a dolgok, lesz-e majd eredménye a hétfői kihallgatásnak. Bíznak benne, hogy az elkövetőket sikerül mielőbb kézre keríteni, és abban is, hogy a nyomozás és az eset kivizsgálása akkor is eredménnyel jár, ha a magyar nemzetiségű fiatalok történetesen nem a kezdeményezői egy incidensnek, hanem éppen a sértettjei és az elszenvedői.
A fentebb már említett harmadik magyar fiatalról, aki szintén sérülést szenvedett, annyit sikerült megtudni, hogy a támadói egy üveggel mértek ütést a fejére. Ő is orvosi ellátásra szorult. Hosszú seb keletkezett a fején, sebéből pedig több üvegszilánkot kellett eltávolítani. Az esetről sem ő, sem pedig az édesanyja nem kívánt nyilatkozni. Két másik társuk szerencsésebb volt, ők a támadást könnyebb sérülésekkel megúszták.
egynemű vagyok a széllel, folyó sodrával, esőcsepp hullásával, madár röptével, fapadlón járó facipős ember lába zajával. Levegő-e a szél? Víz-e a folyás és a csöppenés? A röpülés madár-e és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása? Megszűnik a szél, a levegő nem szűnik meg, de szél nélkül halott. Elhullt a madár, a teste új mezbe öltözött, száz új alakba szétívódott - de a röpte nem maradt meg és el se veszett. Többet nem is tudok magamról és mire tudnék, már több leszek annál, hogysem tudhatnék bármit is. Még nem vagyok egész és mire az lehetnék, már több leszek annál, hogysem magamban lehessek egész. Még nem is élek, nem is fogok élni: életnél teljesebb leszek a holtom után.
Mi, alulírott magyar pártok és civil szervezetek vezetői rendkívül és kellemetlenül meglepődtünk az Ön, Újvidék polgármesterének a minapi kijelentésén, miszerint „nem hallotta, hogy a magyarok közül valaki is tiltakozott volna a feliratok miatt”. Nevezetesen amiatt, hogy a városi autóbuszok tájékoztató jellegű feliratait a városi hatalom rendeletére csupa cirill betűsekre változtatták a szerb újév óta.
Az Ön idézett kijelentésére az után került sor, hogy Vukašinović Éva, a Tartományi Ombudsmannak a kisebbségek jogaival foglalkozó helyettese hivatalosan figyelmeztette a városvezetést, hogy az alkotmány és a város alapszabálya a nemzeti kisebbségi nyelvek és írásmódok használatát is előírja a szerb nyelv és a cirill betűs írásmód mellett. A szerb nemzeti érzelmekre építő újvidéki önkormányzat szerint ez itt Szerbia, ahol a cirill betűs írásmód hivatalos, mindenkinek tudnia kell szerbül, mindenkinek ismernie kell a cirill betűket.
Ezzel az intézkedéssel csorbult a nemzeti kisebbségeknek a szerb alkotmány, a vonatkozó törvények, a város alapszabálya és a Szerbia által aláírt nemzetközi egyezményekben is garantált hivatalos nyelv- és íráshasználata. A hivatalos szervek és közvállatok munkájában a cirill betűs írásmód kizárólagos használata, az utcanevek és a közfeliratok csak cirill betűvel való kiírása egyre jobban kiszorítja a latin betűs írásmódot, amely az itt élő kisebbségek írásmódja (a ruszin nemzeti kisebbség kivételével). Ez is azt igazolja, hogy Újvidéken nem tartják tiszteletben a nemzeti kisebbségek jogait, ami már veszélyezteti a város hagyományosan multikulturális jellegét.
Az Ön, Miloš Vučević és munkatársai nyilatkozatából arra lehet következtetni, hogy a város vezetésének esze ágában se nincsen az ombudsman-helyettes utasításai szerint eljárni. Ez azt jelenti, hogy a polgármester, akinek első rendű feladata a jogszabályok tiszteletben tartása és a polgárok egyenrangúságának biztosítása, a kisebbségi jogok megsértésére buzdít. Önnek, mint jogász képzettségű polgármesternek tudnia kellene, hogy Szerbia Büntető Törvénykönyve külön bűncselekményként határozza meg a polgárok egyenrangúságának (128. szakasz), valamint a nyelv – és íráshasználati jogainak (129. szakasz) megsértését.
A nyilatkozatnak van még egy nagyon rossz üzenete, miszerint a nemzeti kisebbségi jogokat csak tiltakozással lehet megvalósítani, ami a rossz emlékű kilencvenes éveket idézi. Vajon nem a polgármesternek és a hivatalos szerveknek kell a törvényesség betartását és a kisebbségi jogok érvényesülését biztosítaniuk?
Teljes mértékben támogatjuk Vukašinović Éva kisebbségügyi ombudsman-helyettesnek a nyelvi jogok érvényesítésével kapcsolatos állásfoglalását.
Követeljük, Vučević úr, hogy kérjen elnézést a város nemzeti kisebbségi polgáraitól és állítsa helyre a jogrendet.
Felszólítjuk Korhecz Tamást, a Magyar Nemzeti Tanács elnökét és Deli Andor tartományi jogalkotási, közigazgatási és kisebbségügyititkárt, tegyenek meg minden törvényes intézkedést a nemzeti kisebbségi jogok megvalósulásért a tartományi székvárosban, beleértve a nyelv- és íráshasználati jogok érvényesítését is.
Felszólítjuk a város magyar nemzetiségű tisztségviselőit, hogy az említett intézkedések megtételéig függesszék fel tevékenységüket a városi szervekben.
Felszólítjuk az illetékes ügyészséget, hogy indítson eljárást a kisebbségi nyelvi jogok megsértői ellen.
Újvidéken, 2013. január 24.
Pártok:
– Ágoston András, Vajdasági Magyar Demokrata Párt, Temerin, elnök – Csonka Áron, Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, Ada, elnök
– László Bálint, a Magyar Remény Mozgalom, Szabadka, elnök
– Magyar Polgári Szövetség, Zenta,
Civil szervezetek:
– Árgus – Vajdasági Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület, Újvidék, mgr. Bozóki Antal, elnök
– Nagy Sándor Műemlékvédő és Hagyományápoló Egyesület, Újvidék, Papp Ferenc, elnök
– Újvidéki Diáksegélyező Egyesület, Újvidék, Matuska Márton, elnök – Újvidéki Magyar Olvasókör, Újvidék, Matuska Mária, elnök – Újvidéki Polgári Daloskör, Újvidék, Papp Ferenc, alelnök – Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete, Újvidék, Nagy Margit, elnök
– Vox Humana Emberbaráti Szolgálat, Sípos Piroska elnök, Topolya
"Nagyság és szerencse: két egészen különböző dolog,
s mégis a sokaság e kettőt rendszerint összetéveszti."
Kölcsey Ferenc (1790-1838)
Himnusz
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villamidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág, és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger felette.
Vár állott, most kőhalom; Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből!
Szánd meg, isten, a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!
Cseke, 1823. január 22.
*A magyar nemzeti himnusz a 19. század első felében keletkezett. Kölcsey Ferenc 1823-ban írta meg Hymnus, a’ magyar nép’ zivataros századaibol című versét, amelyhez 1844-ben Erkel Ferenc zenét szerzett. Kölcsey költeményének csak az első strófáját énekeljük nemzeti himnuszként, a Himnusz mint emlékezethely tárgya mégis a teljes költeményben megtalálható történeti narratíva. A magyar identitás egyik legfőbb kifejezője: egyfelől a szövegében említett közös eredetre és történetre való hivatkozással, másfelől az összes olyan jelentős történelmi esemény által, amely során előadták, énekelték. Az emlékezethely elsődleges hordozója Kölcsey autográf lejegyzése (tisztázat, egy nagyobb kézirategyüttes része) és a Nemzeti Színház Himnusz-pályázatára (ismeretlen lejegyző kézírásával, Erkel autográf bejegyzéseivel és címlapfeliratával) névtelenül benyújtott pályázati példány.
A Hymnus maga is összetett viszonyt létesít a múlttal. Beszélője a honfoglalással kezdődő történelmi narratívát alkot, ezt azonban a reformáció korának perspektívájából teszi; végül az egész konstrukciót meghatározza a „régi dicsőség” lehanyatlásának 19. század elején eluralkodó tapasztalata. A szöveg tehát három történelmi réteget egymásba szőve idéz fel (a vers megírásának jelenét azemlékezés kora címszó alatt tárgyaljuk).
A történelmi narratíva olyan elemekből épül fel, amelyek a kollektív emlékezetben régóta kiemelt szerepet töltenek be. Kezdőpontját ahonfoglalás jelenti, amely a reformáció korában párhuzamba került az ismert bibliai toposszal; eszerint Isten úgy vezette ki a magyar népet Szkítiából a dús Pannóniába, ahogyan egykor választott népét a pusztából az ígéret földjére. (Ide kapcsolódik a természeti adottságokban gazdag ország leírása, amely a Fertilitas Pannoniae, ’termékeny Magyarország’ – szintén a reformáció korában népszerű – toposzát idézi.) Bendegúznak, Attila hun fejedelem apjának neve a „Redditus” eszméje utal; eszerint a magyar nép a hunok utódaként tért vissza a Kárpát-medencébe, vagyis a területet mint jogos örökségét veszi birtokába. (Álmost, a honfoglaló Árpád apját már Anonymus Gesta Hungaroruma Attila nemzetségéből származóként tartja számon.) „Árpád hős magzatjai”-nak említése a Kézai Simon nyomán kialakult nemesi nemzettudat múltképét idézi, amely szerint a hazáját fegyverrel védelmező nemesség tagjai a hazát vérükön szerző honfoglaló ősök leszármazottai és örökösei. Ebbe a keretbe illeszkedik a hazát s a kereszténységet sikeresen védelmező magyarság képe (utóbbi a törökellenes háborúk korának egyik legelterjedtebb toposzát idézi –„Magyarország a kereszténység védőbástyája”). A sikeres történelmi korszak végpontját Mátyás uralkodása képezi, aki 1485-ben elfoglalta Bécset, s az ausztriai tartományok nagy része is behódolt neki. A széthúzás miatti büntetés korszaka nem különül el élesen az Isten kegyelméből virágzó korszaktól, hiszen a „rabló mongol nyila” az 1242–43-as tatárjárásra, a török rabiga a 16–17. századi hódoltsági időszakra utal. Az ötödik versszak vége és a 6–7. versszak igen általánosított formában utal a 16–17. század történéseire – pártoskodásra, testvérharcra, polgárháborúra. A narratíva, ismét csak általánosítva, a Habsburg uralomig terjed, amikor a magyar üldözötté, idegenné vált saját hazájában. (Egyes feltételezések szerint a „vár állott, most kőhalom” sor arra utal, hogy I. Lipót 1702-ben elrendelte a magyarországi várak felrobbantását.) A „régi dicsőség” elveszett, az ősök hiába haltak a honért, a magyar „szegény bujdosó” lett hazájában.
A címben szerepelő fogalmakat nem azért elevenítem fel, mert a magyarországi politikumról akarok írni. Hanem azért, mert az idei év első bejegyzésével egy kicsit visszakanyarodok a tavalyi évhez. Nem csak azért, mert az év végére besűrűsödtek a teendőim, ami miatt nem maradt időm az írásra, hanem azért is, mert a téma most is aktuális. Például azért, mert készítettek két évértékelő interjút két délvidéki politikussal.
Legtöbbször átsiklok az ilyen interjúk felett, leginkább azért, mert a pártlappá züllesztett napilapunk hasonló írásaira egész egyszerűen nem vagyok vevő. De most mégis beleolvastam a két vezető interjújába, akik elvileg ugyanazon politikai opcióhoz tartoznak, mégis - ahogyan az olvasás közben kiderült - igen eltérően nyilatkoztak a párt politikájáról és politikai sikereiről.
A pártelnök hozta a szokásosat: bár minden megváltozott körülöttünk május 6-a után, továbbra is mi vagyunk a legszebbek, legokosabbak. Rózsaszín szemüveg, sikertörténetek tömkelege. Egyfélét mondunk Brüsszelben, mást Budapesten, harmadikat Belgrádban. Egyszer nem szavazzuk meg a Vajdaság költségvetését, mert nincsen meg a hét százalék, aztán szépen, csendben, a bársonyszékért megnyomjuk a zöld gombot. Majd elkezdünk Vajdaság megalázásáról beszélni.
A budapesti liberális körökhöz tartozó lapnak azt nyilatkozzuk, hogy hosszú távon a kisebbségi magyar politizálás halálra van ítélve és vesztesek leszünk (talán ezzel magyarázzák a belgrádi tagtoborzást). Az itthoni médiában pedig arról beszélünk, hogy csak az etnikai politizálás az egyetlen és igaz, azok a magyarok pedig, akik más magyar pártokban politizálnak, nemzetárulók, a többiek meg janicsárok (ez a logika szerint, aki magyar pártban politizál az kevesebbet ér, mint az a magyar, aki szerb pártban van?). Ugyan szavainkkal támogatjuk a területi magyar autonómiát, de megelégszünk a korlátozottabb kulturális autonómiával.
Annál nagyobb figyelmet érdemel a másik interjú. Bevallom, kellemesen csalódtam. Nyíltan kimondták, hogy a délvidéki magyarság száma drasztikusan csökkent az elmúlt 9-1O év alatt, a magyarok helyzete egyre rosszabb, és ha ez így folytatódik, akkor bedől a délvidéki magyarság intézményrendszere (?), onnan meg már nem lesz visszaút. Az okokat boncolgatva megjelölte a politikai és közéleti közeg mulasztásait, a hosszú távú intézkedések és programok hiányát. Elmondta egyúttal azt is, hogy a megoldást a tükör jelentené, ha szembenéznénk a reális helyzettel, az igazság pedig „fájni fog”. Kiutat a nyilatkozó politikus a keresztény értékeken alapuló társadalmi viszonyok kialakításában látja, szerinte nagyobb hajlandóságra van szükség a gyermekvállalás területén. Ezért egy demográfiai stratégia megalkotásában gondolkodnak az MNT-ben. Ezt azonban egyedül nem fogják tudni végrehajtani. Ehhez társadalmi konszenzus szükséges.
Néhány fontos kérdés fogalmazódott meg bennem. Ha abból indulunk ki, amit a pártelnök már többször is hangsúlyozott, hogy az MNT egy párti politikát folytat, akkor miért van az, hogy a két vezetőnek ennyire eltérő a véleménye és a helyzetértékelése? Ha az MNT elnöke nem lepődött meg a népszámlálási adatokon, és előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek ide vezettek, miért csak most fogalmazta meg őket? Miért nem figyelmeztetett előbb? Vagy ha megtette, miért nem vették figyelembe a véleményét? Vajon jól értelmezem: a párt vezetőit az igazság mellőzésével vádolja? Lehet-e ez az első törésvonal a párton belül?
És kit terhel a felelősség a téves politika folytatásáért? Kik azok, akik nem tették a dolgukat megfelelően? Várható-e irányváltás? Vajon szétválhat az MNT és a VMSZ akarata?
Újvidéket a politikusok eddig a multikulturalizmus városának nevezték. Úgy tűnik most ez az előszeretettel használt kifejezés értelmét veszti. A nemzeti kisebbségek Újvidéken – miután a jogaikat sorra megnyirbálják – a miloševići idők óta már nem érzik úgy otthon magukat, mint azelőtt.
Amióta (2012. szeptember 13-án hajnalban) Újvidéken is leváltották a Demokrata Párt (DS/DP) vezette koalíció alkotta hatalmat és megválasztották a Szerb Haladó Párt (SNS/SZHP) körüli szövetségből álló újat – a városi képviselő testület ülésének többszöri megszakítása és a két ellentábor kölcsönös vádaskodása, sértegetése után –, a város vezetésében nincsen egyetlen magyar sem. (Emlékeztetőül: Az SZHP a Szerb Radikális Pártból – SRS/SZRP vált ki, amelynek elnöke a háborús bűnökkel vádolt, most is a hágai nemzetközi bíróság fogdájában lévő Vojislav Šešelj, alelnöke pedig Tomislav Nikolić, a mostani szerb köztársasági elnök volt.)
Az új városi hatalom most úgy döntött, Újvidék „kultúrájának, hagyományainak és szellemiségének megőrzése érdekében (január 8-ától – B. A. megj.) cirill feliratokkal közlekednek majd a városi buszok”. Abban a városban, amely Európa kulturális fővárosa címet szerette volna megszerezni.
Ha már be akarták vezetni a cirill betűs feliratokat, műszakilag úgy is megoldható lett volna, hogy váltakozva jelennek meg a feliratok latin és cirill, vagy cirill és latin betűvel. Az igazi megoldás mégis az lett volna, ha mind a hat (elméletileg) hivatalos kisebbségi nyelven kiírják a feliratokat. De nem ez volt a cél…
A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) irányítása alatt lévő egyetlen napilapunk Cirill betűs hisztéria c. írásban számol be az eseményről (Halász Gyula, Magyar Szó, 2013. január 15., 7. o.)
Az írás szerzője jobbára azzal foglalkozik, hogy hogyan fogják ezt a változást megélni az EXIT fesztiválra érkező turisták. Meg hogy mit mond erről néhány „újvidéki polgár”. Arról már nem szól, hogy most itt a nemzeti kisebbségi nyelvek hivatalos használatára való jogcsorbításának vagyunk a szemtanúi (és szenvedő alanyai). Hogy a szerzett jogok védelmének semmibevételét ne is említsük. Arról sem ír, hogy mit szólnak ehhez a (még) itt élő őshonos nemzeti kisebbségi közösségek tagjai?
– A cirill betű Szerbiai hivatalos írásmódja és logikus, hogy mindenki, aki ingyenes iskolai képzésben részesül Szerbia Köztársaság rendszerében, ismeri a szerb nyelvet. Mint ahogy logikus lenne, ha Magyarországon élnék, hogy ismerjem a latin betűket. Nem látok ebben semmi vitatni valót. Nem létezik állam a világon, amely jobban és nagyobb mértékben védelmezné a nemzeti kisebbségek jogait, mint Szerbia. Újvidéken hat hivatalos nyelv van (sic!). Mivel egyetlen nemzeti kisebbség lélekszáma nem haladja meg a lakosság 15%-át, a törvény szerint csak a szerb kellene, hogy a hivatalos nyelv legyen – nyilatkozta Borko Ilić városi alpolgármester a belgrádi Blic c. újságnak (S. Aničić: Ćirilični napisi i na autobusima / Cirill betűs feliratok az autóbuszokon is. Blic, 2013. január 14., 17. o.).
– A munka mellett, amit végzünk, kötelesek vagyunk tiszteletben tartani Szerbia Köztársaság Alkotmányát és törvényeit. Úgy vélem, ez szép mód, hogy Újvidék polgárainak gratuláljuk a szerb újév alakalmából – véli az alpolgármester, akinek mindegyik újvidéki polgár jogait egyformán tiszteletben kellene tartania. Ilić arról viszont már nem szólt, hogy hogyan valósul meg a hat nemzeti kisebbségi nyelv hivatalos használata a közhivatalokban és egyebütt, ha már a városi buszokról is száműzték a latin betűs feliratot? Ebből már csak az következhet, hogy a kisebbségi nyelveket és a latin betűs feliratokat (amely a legtöbb itt élő nemzeti kisebbség írásmódja) mindenhonnan eltávolítják.
Az eseményt nem hagyta viszont szó nélkül Svetislav Basara, a Danas c. belgrádi napilap kommentártora, aki jegyzetében a következőket írja:
– A szerb Athén, vagyis Újvidék polgárait az itteni elsárgultak a napokban örömhírben részesítették, cirill betűs feliratokat kaptak az autóbuszokon, ami – ha hinni lehet bizonyos Borko Ilić polgármester helyttesnek –,«fontos lépést jelent a város kultúrájának, hagyományainak és szellemiségének megőrzése érdekében». Nem tudom, hogy a subpolgármester miért állt meg itt? Talán szerénységből, vagy ötlethiány miatt. Lehetne itt még néhány lépést tenni. Vegyük például, hogy az eddigi (nagyon valószínű külföldi gyártmányú) autódudák helyett, be lehetne építeni a dragačevói tombitákat, amelyek kellemes dallamával, például az Užičankával (uzsicei nő), a sofőrök, figyelmeztetnék a többi járművet és a gyalogosokat, a vezetőknek pedig a mondialista uniformisok helyett nemzeti viseletbe kellene öltözni. Mindaddig a nagy napig, amíg a nem szerb nemzetiségű utasoknak kiosztanák a sárga szalagot és megtiltatnák a VKKV buszaiba való bemenetelt. Ne ragadják el magukat, ne gondolják, hogy túlzok, sokan erről álmodnak – írja Basara [Svetilav Basara: Posrbljavanje JGSP / A VKKV (városi közlekedési közvállalat – B. A. megj.) elszerbesítése. Danas, 2013. január 15., 28. o.]
Most még csak az a kérdés, hogy az újvidéki városi hatalom legújabb kisebbségellenes intézkedésével kapcsolatban megszólal-e a Magyar Nemzeti Tanács híres-nevezetes (Várady-féle) nyelvhasználati bizottsága, vagy annak valamelyik vezetője, és a Tartományi Ombudsman? Vagy folytatódik a strucc-politika?
Kezdettől fogva problematikus volt a nyomtatott sajtó példányszámának a növelése – jelentette ki Simon Erzsébet, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) illetékese a médiastratégiájukról egy rádióműsorban, amikor a riporter rákérdezett, mi az oka a sikertelenségnek?
Jelentésemben – nyomatékosította a médiafelelős – leírtam: ellenállásba ütköztünk, s a kollégák nem tesznek szinte semmit. Nem készítették el azt, amit elvártunk volna. Például, hogy átgondolják az arculatváltást. Nincsenek terveik, nincsenek megvalósításról szóló jelentések stb. Hogy miért lenne minderre szükség? „Mert akkor, dönthettünk volna, hogy merre lépjünk” állítja az illetékes.
Simon Erzsébet így sem ül ölbe tett kézzel. Vannak ötletei. A riporternek, aki megjegyezte, hogy sokan a Magyar Szó, vagy a Hét Nap helyett a szerb lapokat vásárolják, még elismerte: ez bizony így van.Ezután ellentámadásba ment át. Az emberek a hibásak, mondta, mert e lapok ára mégsem akkora, hogy még a jelenlegi ínséges időkben is ne lehetne azokat megvásárolni. Továbbá, hiba az is, hogy a „nyomtatott sajtó” nem jut el az olvasókig. Még sok olyan település van a Vajdaságban, ahol e lapokhoz – a régen jól működő terjesztési hálózat megszűnte után – nem lehet hozzájutni. Az MNT illetékes ezt a hibát is a magyar szerkesztőségek nyakába varrja. Azok nem készítettek tervet, dokumentumokat stb., hogy az MNT most értékelhesse a helyzetet. A kreatív gondolkodásnak nincs határa: az előfizetési kedv is növelhető, illetve növelni kell, állítja a sarokba szorított MNT tisztségviselő. Az azonban eszébe sem jut, hogy az MNT-nek, vagy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökének tegye fel az egyetlen logikus kérdést: miért tűrték hosszú éveken keresztül, hogy a privatizáció örvén a szerb hatalom és kliensei leépítsék a Magyar Szó valaha valóban tevékeny terjesztőhálózatát?
De, hagyjuk az MNT irodákból származó magvas ötleteket, s nézzük meg, mi a hiba a valóságban? Tény ugyanis, hogy a valaha „több tízezres” példányszámban megjelenő lapok, ma néhány ezresre zsugorodtak.
A fő kérdés az, hogyan történhetett meg, hogy röpke pár év alatt az „egypárti” megalapozottságú magyar intézményrendszer elvált a magyar szavazóktól, illetve meg sem találta azokat. Akikért elvben dolgoznia kellene. Az MNT a lesújtó gyakorlat láttán sem tud, esetleg nem is akar eljutni a baj gyökeréig. Ha egy napilappal szemben a fő követelmény az, hogy adjon pontos, gyors, a közösség demokratikus érdekeinek megfelelő, de önálló tájékoztatást, akkor ezt a Magyar Szó és a többiek miért nem teszik meg?
Feltette valaki a kérdést, vajon Kubát János a Magyar Szó veterán újságírója – egy futó elemzés alapján – miért tehetett sokkoló megállapításokat? Például azt, hogy 1972-es és a tavalyi év egyik utolsó hónapját vizsgálva, Tito elvtársnak az akkori Magyar Szóban megjelent képei számukban alig tudták megelőzni Pásztor István fotóit. Miért nem tette fel a kérdést, sem a Magyar Szó, sem az MNT, jó-e a „stratégia” amely a tisztségviselők önfényezésének intézményesülését meg sem említi?
Nem mégis arról van szó tehát, hogy a kiábrándult magyar polgárok látva a magyar döntéshozók önzését és tehetetlenkedését, kiábrándultak? S most új politikai eszményeket keresnek. Sajnos, úgy is, hogy a megoldást, a nagyobb haszonnal kecsegtető, szirénhangon ígérgető szerb pártok támogatásában, meg a szerb lapokban keresik.
Száz szónak is egy a vége. A vajdasági magyarság leépülése addig nem fékezhető meg, még csak nem is lassítható, amíg nem nevezzük néven a gyereket. Ki kell mondani: amíg nem valósul meg a magyar autonómia legfontosabb követelménye, az, hogy az autonómiatanács tagjait (a magyar szavazók hivatalos, állami névjegyzéke alapján) maguk a magyarok választhassák meg, s e képviselők ténylegesen nekik, ne pedig a szerb hatalomnak tartozzanak politikai felelősséggel – változásra nem számíthatunk.
Mit tehetnek az MNT tagjai, ha maga a rendszer választja el őket a magyar szavazóktól? Különösen, ha a testület működési költségeit, a szerb kormány vállalja, feladata pedig arra szorítkozik, hogy kezelje a Magyarországról érkező támogatásokat, s elvégezze azok elosztását? Lehet a magyarok iránti felelősségtől mentesen nem a pénzforrások (a részérdekek) felé fordulni? Stratégiákat gyártani, s egyben elismeréssel adózni a szerb hatalomnak? Nos, úgy látszik, lehet. Csakhogy ez esetben következményekkel kell számolnunk. Amint látjuk, elsősorban azzal, hogy az újra gyorsuló asszimiláció és a közösség leépülési folyamatainak erősödése választói apátiába, érdektelenségbe torkollik.
A választók érdekeitől való függetlenedés okozza, hogy az alapítói jogokkal felvértezett magyar döntéshozók, félretéve a közösség alapérdekeit, a Magyar Szótól részérdekeik kritikátlan népszerűsítését, személyük tömjénezését követelik. Így még az is megtörténhet, hogy az egyik túlbuzgó szerkesztő egy politikai baklövés magyarázatát hallva, helyesléssel állapítja meg: ez csodálatos.
Ilyen a Vajdaságban az új (magyar) bürokrácia működési modellje. Nemcsak a sajtó vonatkozásában. S így kap szabad utat a szerb politikai elit törekvése, hogy a nemzeti tanácsok intézménye – a magyar szavazóktól elválasztott magyar döntéshozók közbeiktatásával – végül a szerb nemzeti érdek érvényesítését eredményezze.
Ilyen körülmények között nem meglepő Korhecz MNT-elnök megnyilatkozása, hogy az MNT a VMSZ politikáját magáénak vallja. Az ő sorsuk valóban össze van kötve.
Mindeközben mi magyarok elfogyunk, itt a Vajdaságban is. Nem kellene ezen a helyzeten valamit változtatni, akár az agyonhallgatott Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) keretében? Dehogynem!
Kérdezhetném most joggal, ha történetesen babonás lennék. De nem vagyok az. Csupán az egészséges kétkedésem és az öröklött bizalmatlanságom súgja nekem, hogy mégis valami ilyesmiről van szó. Merthogy puszta véletlen mégsem lehet.
Többféle bírósági forrásból származó értesülés szerint igaz a hihetlenül hangzó hír. Még akkor is, ha tudjuk: színtiszta véletlen mégsem lehet az, hogy a „második temerini fiúk“ zűrzavaros, túlpolitizált nemzetiségi ügyében is éppen az a Zdenka Stakić nevű bírónő vezesse majd a már csak egy karnyújtásnyira lévő bírósági tárgyalást, és ítélkezzen felettük, aki 2005-ben az öt temerini magyar fiatalt a döbbenetes, összesen 61 évnyi börtönbüntetésre kárhoztatta. Márpedig nagyon úgy fest, hogy a sors ismétli önmagát: a kísértet visszatér az éjsötét múltból. Hogy újabb áldozatokat szerezzen. Hogy újabb vajdasági magyar fiatalokat juttasson börtönbe – előre megfontolt szándékkal, kohol vádak és elnagyolt vizsgálati eljárás alapján. Mindezzel pedig csupán egyetlen célja lehet a krónikus (és immáron gyógyíthatatlannak tűnő) hungarofóbiában szenvedő szerb társadalomnak: mégpedig az, hogy soha meg nem szűnő rettegésben tartsa a délvidéki magyarokat.
Mi tagadás: Stakić asszonyság derekasan megdolgozott az itteni magyarság körében szerzett dicstelen hírnevéért. Hosszú időre beírta magát a felejthetetlenek lajstromkönyvébe. Már-már lehetne is vele riogatni a potenciális magyar bűnelkövetőket. Ténykedésének esetleg még komolyabb bűnvisszatartó ereje is lehetne, ha azt meggyőző módon, hatásosan prezentálnánk. Amikor megkérdeztem a nemrégiben szabadult Horváth Árpád édesapjától, Tibortól, hogy hogyan maradt meg emlékezetében az a bírónő, akinek az ítélete nyomán a fia nyolc és fél évet töltött börtönben, a következőt válaszolta: -- Amit én elmondhatok arról a nőszemélyről, az nem sok jó. Már eleve rosszul kezdődött. Amikor bezárták a fiúkat, hetente látogattuk őket. Minden szerdán mentünk hozzájuk. Ez pedig nagyon szúrta a hölgynek a szemét. Szóvá is tette, hogy: „Mit képzelünk mi? Miért jövünk ide minden héten? Elvégre ez nem szálloda, hanem börtön!” Én erre csak annyit feleltem illemtudóan, hogy nagyon fiatalok a gyerekeink, muszáj képviselnünk, támogatnunk őket. Ezután az következett, hogy egyszerűen megvonta tőlem a láthatás jogát. Hiába jelentem meg szerdánként, nem kaptam meg az írásbeli engedélyét a látogatásra. Csak akkor egyezett bele, amikor látta, hogy engem nem tud lerázni. Ugyanígy a tárgyalás első napja is emlékezetes marad a számomra. Apámmal és a Máriás szülőkkel együtt ültem be a tárgyalóterembe. Az eljárás azonban nem zajlott zökkenőmentesen, mert a sértett édesanyja a hangos beszólásaival (például: „Minden magyar bűnöző!”) többször is félbe szakította a tárgyalást. Annak pedig az lett a következménye, hogy Zdenka Stakić zártkörű tárgyalást rendelt el. Bennünket, hozzátartozókat és a sajtó képviselőit is kitessékelték a tárgyalóteremből. Így a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott minden. Nem is volt ebben semmi meglepő, mert tulajdonképpen ez volt a cél. Ezt akarták elérni. Négy napon át zajlott a tárgyalás. Annak ellenére, hogy nem engedtek be bennünket, mindvégig ott voltunk, kint ácsorogtunk. Láttuk, amint a fiainkat hozzák, viszik. Bilincsben elvezetik. És egy szót sem szólhattunk hozzájuk. Csak a szemünkkel intettünk egymásnak. Utána már csak az ítélethirdetés napján találkoztunk a bírónővel. Akkor jelen lehettünk. Ő akkor sem hazudtolta meg önmagát. A szerb történelemből vett példával illusztrálta, próbálta meg alátámasztani a 61 éves börtönbüntetés kiszabásának jogosságát. Azt mondta, hogy csak a törökök uralkodása idején esett meg ilyen kegyetlenség a szerbséggel. Amikor karóba húzták őket. Persze olyan is volt, aki még ezt az ítéletet is túl enyhének tartotta, és fejenkénti kereken negyven év börtön kiszabását követelte a fiainknak. Nekünk ezt mind túl kellett élni. A soron következő éveket elviselni…
Aztán valami történt. Ugyanis 2007 őszén az akkori szerbiai igazságügyi-miniszter, Dušan Petrović négy újvidéki bíró leváltását kezdeményezte. Petar Mohan, Snježana Matijević, Tatjana Šunjka mellett Zdenka Stakićét is. Azzal a megindoklással, hogy szándékosan elfektették az egyik pedofil pravoszláv szerzetesnek az ügyét. El is távolították őket a bíróságról. Tavaly ősszel viszont (a Szerbiai Alkotmánybíróság határozatára) visszahelyezték őket a hivatalukba. Így került a hírhedt Zdenka Stakić ismét az Újvidéki Felső Bíróságra, és így lett az ott működő öt büntetőtanács egyikének a vezetője. Október 12-én ünnepi díszüléssel emlékeztek meg dicső visszatéréséről. Egy héttel később pedig bekövetkezett az, amit a „második temerini fiúk” történeteként ismerünk…
– Szeretném eloszlatni azt a nézetet, hogy ennek a bírónőnek az újabb temerini ügyben való angazsálása egyszerűen csak a véletlen műve. Ahogyan abban is biztos vagyok, és ezért ki is merem jelenteni, hogy most egy újabb koncepciós pernek vagyunk a részesei. Persze, nem mi, öten, hanem az újabb fiatalok. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy majd úgy intézik, hogy a „hetek” esetében is a nyilvánosság kizárásával történjen a tárgyalás, és megint egy elfogultságról, túlkapásról tanúskodó szigorú ítélet születik. Hacsak sürgősen nem tesznek valamit az ügyben érintettek -- ellenlépésként. Ha nem tiltakoznak, ha azonnal nem emelnek kifogást a kirendelt bírónővel szemben, ha nem kérdőjelezik meg az ő „tárgyilagosságon” alapuló ítélethozatalát, akkor már most felkészülhetnek a legrosszabbra. Akkor egy 5-8 éves raboskodástól senki sem menti meg őket. Nekem ez a véleményem – mondta a nemrégiben szabadult Horváth Árpád.
Társa, barátja, Szakáll Zoltán szintén úgy gondolja, hogy a klisai fogdában lévő hét magyar fiatal a legszigorúbb bírónőt kapta. Így vélekedett:
-- Szeretnénk segíteni ezeknek a bajba jutott fiataloknak. Ők is, a szüleik is okuljanak, tanuljanak a mi esetünkből! Ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket járatlanságunk, tudatlanságunk okán mi elkövettünk! Fogjanak össze, és kérjék, követeljék a tárgyalás lefolytatására kijelölt bírónő lecserélését! Sőt ahhoz is joguk van, hogy az eljárást az anyanyelvükön, magyarul vezessék le.Amennyiben az számukra inkább megfelel.
A nyolc és fél évvel ezelőtt 15 évre elítélt és ma is a börtönben raboskodó Máriás István édesapja, István szerint a hatalomnak ez a kísérlete gyászos visszatérés a múltba.
– Azt tapasztaljuk, hogy az igazság hóhérai újra megjelentek a színen. Ugyanaz a temerini rendőrparancsnok juttatta mindkét csoport magyar fiatalt a börtönbe, ugyanaz a bírónő fog ítélkezni felettük, és megfélemlítésük, megbüntetésük, ügyük megint az egész vajdasági magyarság ellen irányul. Remélem, hogy ezúttal Hrbolja Joakim, fővádló nem lesz jelen a tárgyaláson. Mert ő minden magyart állatnak tart. Akkor is, ha a magyar anyák fiúkat és lányokat szülnek, nem pedig állatot. Ha a kirótt büntetés megint elrettentően drasztikus lesz, akkor végérvényesen ki fog derülni, hogy valójában kinek is kéne a vádlottak padján ülnie. Akkor bebizonyosodik, hogy maga Zdenka Stakić a nacionalista és a fajgyűlölő. Tehát őt kellene elítélni.A hóhérok a régiek, csak a vádlottak újak. Ezért azt kérem, hogy emeljük fel szavunkat, és álljunk a bajba jutott fiatalok mellé. Ne hagyjuk őket is elveszni! Ne ismétlődjön meg a múlt!
Mit lehet mindehhez még hozzáfűzni? Talán csak annyit érdemes, hogy a jelenleg érvényes jogszabályok az ország minden állampolgárára egyformán kell, hogy vonatkozzanak. Nemzetiségi, faji, vallási hovatartozástól függetlenül. Így a Szerbiában élő magyarokra is. Kivétel nélkül. Akkor is, ha a saját hazájukban, a saját szülőföldjükön nem szeretik őket. Csupáncsak fogcsikorgatva megtűrik. Nekik is joguk van arra, hogy bírósági ügyeikben pártatlan, tárgyilagos, elfogultságtól mentes ítéletek szülessenek. Ezért aztán egy olyan ítélőbíróra bízni a törvénykezést, aki egyszer már tanúbizonyságot tett a vaskos, személyes elfogultságáról, nem csupán elfogadhatatlan és káros, hanem messzemenően etikátlan is. Rossz fényt vet a teljes honi igazságszolgáltatásra. Ha egyáltalán létezik még ilyesmi…
Oh man! Ez valóban ómen.
Akárcsak a költő, Kiss Dénes (e verse miatt börtönbe zárták) intő szavai:
Szeretném felhívni a nyilvánosság figyelmét a kövező sajnálatos dologra ami készülőben van a nyilvánosság előtt már valamelyest ismert „új temerini fiúk” ügyében nemrégiben kinevezték az ítélő bírót: ugyanez a bírónő ítélte el a temerini fiúkat 61 évre *Zdenka Stakić személyében!
Szeretném felhívni mint a temerini fiúk egyike minden emberjogi szervezet figyelmét határon innen és túl, hogy akadályozunk meg még egy koncepciós pert,mert nagyon kevés az esély, hogy itt véletlen egybeesésről lenne szó hanem ismét egy előre kitervelt beállított koncepciós perről, ezért kérem a nemzetközi jogvédőket valamint a közjogi méltóságokat, hogy vessék latba tekintélyüket és akadályozzák meg,hogy egy ilyen Anti-magyar bíróítéletet hozhasson a fiúk felett!
Tisztelettel,
Horváth Árpád
(az egyik elítélt temerini magyar, aki kegyelemmel szabadult a napokban)
Az újvidéki *Zdenka Stakić bírónőt nevezték ki, hogy ítélkezzen az "új temerini fiuk" néven ismert magyar fiatalok ügyében, akik már közel három hónapja vizsgálati fogságban raboskodnak. Mint az ismeretes, Stakić bírónőhöz kapcsolódik a hírhedt drákói szigorúsággal kiszabott, összesen 61 éves börtönbüntetés is, amelyet az az öt temerini fiú fejére rótt ki, akiknek az ügye széles körben ismertté vált a magyar közbeszédben.
A 2005-ben összesen 61 év börtönre ítélt "temerini fiúkként" elhíresült öt magyar fiatal a délvidéki magyarokon végrehajtott, politikai színezetű példastatuálás és igazságtalanság jelképévé vált. A döntés ellen számos magas rangú politikus, emberi jogvédő, Európa Uniós képviselő és még a magyar miniszterelnök is tiltakozott. Most pedig ismét Zdenka Stakić fog ítéletet mondani, aki az elmúlt években súlyos korrupciós gyanúba keveredett.
Októberben hét temerini magyar fiatalt börtönöztek be, egy zavaros hátterű kocsmai csetepaté után, mivel a helyszínen összeszólalkoztak és összeverekedtek egy szerb társasággal. A szerb média a verekedés hírére ritkán tapasztalt csinnadrattával csapott le, és a verekedés magyar nemzetiségű résztvevőit fasiszta huligánoknak bélyegezte meg, a szélsőséges jelző minden skáláját a fejükre olvasva. Még annak ellenére is, hogy a rendőrséget a magyar fiúk riasztották, miután az államalkotó nemzethez tartozó támadóik autókkal próbálták elgázolni őket, valamint tehergépjárművek platójáról dobált sörösüvegekkel támadták meg a jelenleg előzetesben ülő vádlottakat, akik súlyos sérüléseket szenvedtek. Támadóik - akik jelenleg az ügy koronatanúi - egészen az egyik magyar vádlott szülői házáig üldözték a csoportot, ahonnan védekezni próbáltak.
Ezután a rendőrség nagy erőket felvonultatva tartott házkutatásokat és a terepszínű nadrágtól a középiskolás német nyelvű tankönyvig mindent lefoglaltak, ami "szélsőséges" tárgynak, bizonyítéknak tűnt. Többek között - állításuk szerint - egy automata gépfegyvert is lefoglaltak, ami mint utólag kiderült egy katonai vashulladéktelepen vásárolt, összehegesztett, poros dísztárgyként szolgáló tárgy volt. Bár a fegyverszakértő december közepén megállapította, hogy az eszköz nem minősül fegyvernek és két hónap alatt számos kihallgatáson estek túl a vádlottak, ez mégsem volt elég ahhoz, hogy karácsonyra szabadlábra helyezzék őket. Így a vizsgálati fogságukat egészen január végéig meghosszabbították. Majd a napokban kiderült, hogy Zdenka Stakić bírónőt rendelték ki ítélethozatalra.
Az új szerb amnesztiatörvény miatt a temerini ötök közül ketten, Szakáll Zoltán és Horváth Árpád hosszú börtönévek után a tavalyi év végén kiszabadulhattak. Horváth Árpád tegnap a legnagyobb közösségi portálon közzétett bejegyzésében a nyilvánossághoz fordult: "Mint a temerini fiúk egyike, szeretném felhívni minden emberjogi szervezet figyelmét határon innen és túl, hogy akadályozzunk meg még egy koncepciós pert, mert nagyon kevés az esély, hogy itt véletlen egybeesésről lenne szó, sokkal inkább ismét egy előre kitervelt kirakatperről,ezért kérem a nemzetközi jogvédőket, valamint a közjogi méltóságokat, hogy vessék latba tekintélyüket és akadályozzák meg,hogy egy ilyen bíró ítéletet hozhasson a fiúk felett!"
A temerini fiúkat elítélő és most a hét magyar fiatal ügyét tárgyaló Zdenka Stakić bírónő és három társa ellen 2007-ben eljárás is indult, gondatlan munkavégzés vádjával. A vád szerint a bírák hagyták, hogy elévüljön Ilarion ortodox szerzetes ügye, aki kiskorúakon elkövetett fajtalankodás vádjával került a bíróság elé. A bírák leváltását akkor maga Dušan Petrović szerb igazságügyminiszter követelte, de úgy látszik őket mégsem érte el olyan szigorral a törvény keze, mint ahogyan a börtönéveket ők osztják. Így most Stakić bírónő készen áll ismét egy 2005-öshöz hasonló ítélet kimondására. A bírónő "elfogulatlanságát" az is jelzi, hogy még 2005-ben azt találta mondani az általa irányított tárgyaláson, a koholt vádakon már csak nevető temerini vádlottaknak, hogy „nevess, csak nevess, aki a végén nevet, az nevet a legédesebben”. Majd ezt követően rótta ki rájuk az összesen 61 évre szóló ítéletét. Így aztán nem kérdéses, hogy Zdenka Stakić bírónő keze nem fog majd remegni, amikor ismét délvidéki magyarok sorsa felett ítélkezik majd.
