Ha igaz az, hogy a közöny egyike a legnagyobb bűnöknek, akkor ilyen jellegű vétkeinkért alighanem hosszan fogunk majd bűnhődni. Az érdektelenség és a „minden mindegy-féle“ életérzés ugyanis a legszembetűnőbb vonásaink közé tartozik. Mi, észak-bácskaiak már számtalanszor tanúbizonyságot tettünk arról, hogy ha lehetséges a választás, akkor inkább csendes szemlélői és megkeseredett elszenvedői vagyunk a történések következményeinek, mintsem, hogy magunk is igazítsunk a dolgaink menetén. Például a szabadkai Szolidaritás Polgári Egyesület eddigi megmozdulásait, tiltakozó felvonulásait csak igen gyér érdeklődés övezte. Szégyenszemre alig pár százan vették a fáradságot, hogy csatlakozzanak az általuk szervezett figyelemfelkeltéshez, tüntetésekhez. Márpedig azok egytől-egyig éppen az előre megfontolt szándékkal tönkretett és felszámolt vállalatok elbocsájtott dolgozóinak az érdekében történtek. De mindhiába. A szabadkaiak már olyan mélyre süllyedtek a közömbösség és a nemtörődömség mocsarában, hogy egyszerűen nem érdekli őket az égvilágon semmi, ami az ügyükben történik. Bár mostanában azért mintha egy-két milliméternyi elmozdulás történt volna a holtpontról. Ugyanis felfigyeltek arra, hogy a Szolidaritás az elmaradt bérek behajtása terén is indított néhány akciót, a pénz csábereje pedig kissé felrázta a százával, ezrével utcára került munkásokat. Konkrétan a Sever mintegy 500 elbocsájtott dolgozójának az esetében tettek lépéseket. A fejenkénti mintegy százezer dináros tartozás ügyében már az Alkotmánybíróságig eljutottak, de ha kell, elmennek egészen Strasbourgba is.
Több mint húsz cég kisemmizett dolgozóit képviselik
A Nemzeti Foglalkoztatási Hivatal általában fukarkodni szokott azokkal az adatokkal, amelyek az állástalanok számára vonatkoznak. Szeretik egy kicsit szépíteni a képet. Ha bevallják, hogy csak Szabadka község területén l3 ezer munkanélkülit tartanak nyilván, akkor a valós számuk talán a húszezret is eléri. Ekkora tömeg pedig hatalmas erőt tud képviselni, ha megmozdul, és ha jól szervezett.
Szabadka élen jár a csődbe jut(tat)ott és a törvénytelenül privatizált vállalatok számát tekintve. Talán nem túlzás azt állítani, hogy valójában nincs is olyan cég, amelynek a magánkézbe történő átjátszását valamiféle sikertörténetként lehetne elkönyvelni.
A Szolidaritás nevű egyesület több mint húsz üzem utcára került dolgozóinak az érdekeit képviseli. Olajos Nagy Miklós elnök és Rakić László aktivista nyilatkozott a három évvel ezelőtt alakult szervezet munkájáról.
– Fél életedet a Zorkában élted le, tehát kitűnően ismered minden zegzugát, most, nyugdíjas létedre, miért tartod fontosnak, hogy olyasmivel foglalkozz, amivel amúgy is gyalázatosan rosszul állunk. Szolidaritásvállalással, segítségnyújtással, a hatalommal, a bürokráciával való viaskodással...
Olajos Nagy Miklós: Éppen ez motivál. Régi zorkásként nem szeretném még egyszer megélni azt, hogy akár csak egyetlen szabadkai üzem is a műtrágyagyárunk sorsára jusson. A gyáróriást nem csupán tönkretették és bezárták, hanem még az épületét is lebontották. Eltüntették, hogy nyoma se maradjon. A föld színével tették egyenlővé.
Tíz Goli otok sem lenne elég…
– Véleményed szerint hogy juthatott a város gazdasága ilyen sorsra? Az egykori állami tulajdon hogy csúszhatott át méltatlan, idegen kezekbe?
Olajos Nagy Miklós: Mindenről a politika tehet. Ha megnézed, a 90-es évek balkáni háborúi után az egykori Jugoszlávia minden tagországában meggazdagodott az úgynevezett nemzeti elit. Amely csak ezzel az egy dologgal volt elfoglalva. Semmi más nem érdekelte. Az sem, hogy ezzel milyen rombolást, pusztítást okoz, hogy mindezért mekkora árat kell százezreknek fizetniük.
– Igen ám, de mi tíz még húsz évvel ezelőtt is itt éltünk, és a szemünk láttára zajlott mindez. Mégis hallgattunk. Kinek a dolga, kötelessége lett volna szólni, figyelmeztetni, megakadályozni? Kicsit olyan ez most, mint amikor a hajléktalan a híd alól próbálja meg érvényesíteni a jogait...
Olajos Nagy Miklós: Véleményem szerint az ország gazdaságának tönkretétele olyan súlyos bűnnek számít, hogy ha most felelősöket keresnénk, akkor nem egy, hanem tíz Goli otok is kevés lenne. De visszatérve a szabadkai helyzethez: Pásztor István négy éven át volt gazdasági miniszter és négy évig privatizációs miniszter, mégsem tett semmit ezeknek a tönkrement vállalatainknak az ügyében. Csak a kiállítás-megnyitókkal foglalkozott. Azokból volt bőven. Az a baj, hogy a gyanútlan emberek újra meg újra abba a hibába esnek, hogy hisznek a politikusok olcsó ígérgetésének. Ha most visszagondolunk arra, hogy éppen egy évvel ezelőtt, a választások idején mi mindent ígértek, akkor láthatjuk, hogy abból szinte semmi nem valósult meg. A Vučić-féle, korrupcióellenes harcot meghirdető csoport tagjaival kezdetben még együtt tudtunk működni. Hét alkalommal küldtünk nekik jelentést, beszámolót az általunk feltárt zavaros szabadkai ügyek kapcsán, de érdemben semmiféle segítséget nem kaptunk. Magyarán: községünkben az égvilágon semmilyen változás, előrehaladás nem történt. Hiába tettünk számtalan esetben bűnvádi feljelentést. Kínkeservesen tudunk csak információhoz, adatokhoz jutni. Rengeteg időbe telik, mire választ kapunk az általunk feltett kellemetlen kérdésekre. De a ránk jellemző szívóssággal azért sikerült feltárnunk, hogy például a szebb napokat is megélt Nitrogénművek esetében milyen visszaélésekre került sor. Az üzemet szó szerint kirabolták, kifosztották, pedig annak idején hatalmas összegbe került a felépítése és a termelés beindítása. Akkoriban hatvanmillió dollárt emlegettek. Mára viszont alig maradt a gyárból valami. Átadták az enyészetnek.
– Legendák keringenek arról, hogy a vadonatúj Ferguson traktor szőrén-szálán eltűnt, hogy annak a marógépnek, amelyen a délutáni műszakosok este 10 óráig még dolgoztak, reggel már csak a hűlt helyét találták. És történt mindez úgy, hogy közben senki semmit nem látott, nem hallott...
Olajos Nagy Miklós: A gyár tönkretevői arra is találtak időt és alkalmat, hogy a különleges, vastag rézkábelek műanyag borítását – ott, a helyszínen, az üzem területén – gondosan lefejtsék, hogy fémhez jussanak. Számításaink szerint mintegy 120 tonna rezet nyertek (olvasztottak ki) ily módon. Aztán: a kristályos műtrágya gyártására úgy kaptak 40 millió dinárt a Tartományi Nagyberuházási Alapból, hogy ezt a terméket, mint valami újdonságot, mutatták be, holott annak idején mi már gyártottunk ilyet. De a gázvezeték építése címén is jelentős összeget vághatott valaki zsebre (160 millió dinár), pedig mindenki tudta, hogy a Nitrogénművek területén már létezett gázvezeték.
”A munkásjogokat ki kell harcolni!”
Rakić László: Az emberekkel meg kell értetnünk, hogy a munkásjogokat nem adják ingyen. Azokat ki kell harcolni. Ezt pedig csak szervezett összefogással érhetjük el. Meg kell mozdítanunk a kisemmizett kisembereket, el kell érnünk azt, hogy a tiltakozó felvonulásainkon ne csak 300-400 elégedetlen munkanélküli legyen, hanem legalább 5000. És ébredjenek fel Újvidéken is, Belgrádban is, mindenütt. A nyilatkozatok ideje lejárt. A szavak keveset érnek. Itt már forradalomra van szükség. Egy újabb forradalomra. Mert csak azután várható letisztulás, változás. Egyedül csak a gyárak újbóli beindítása és a gazdaság fejlődése adhat a számunkra reményt. Alapkövetelmény, hogy különbséget tegyünk azok között, akik hozzájárulnak az államkassza feltöltéséhez, és azok között, akiket a költségvetésből pénzelnek. Nagyon érdekes ez: nálunk megtörténhet, hogy a munkások hónapokig, vagy akár éveken át nem kapnak fizetést, de a politikusainkkkal ez nem fordulhat elő. Ők rendre megkapják azt, ami (szerintük) őket megilleti.
– A szabadkaiak számára, gondolom, hogy a Sever Villamosgépgyár, a Zorka Műtrágyagyár és a November 29-e Húsárugyár tönkretétele a legfájdalmasabb.
Rakić László: A Sever privatizációja kezdettől fogva gyanús volt. Először az volt a feltűnő, hogy egy nálánál jóval kisebb és jelentéktelenebb külföldi cég vásárolta meg. Az osztrák vevő több mint 4 millió eurót fizetett érte, noha az első árajánlata mindössze 315 ezer euró volt. 2004. december 31-én kelt el, február 5-én pedig már bejelentették, hogy le is zárult a privatizáció, megtörtént az átszervezés. Egy hónap alatt! A szerződés szerint azonban az új tulajdonosnak öt év alatt 16,1 millió eurót kellett volna befektetnie. A beígért beruházás helyett az volt az első dolga, hogy megszüntette a legsikeresebb termelési vonalat, a világhírű, amerikai Valmont-féle öntözőberendezések gyártását. Utána pedig a szélgenerátorokét. Noha az a technológia csúcsminőséget jelentett. Az 1993-ban legyártott és exportált 1300 szélgenerátort Amerika partjainál állították fel és azok ma is működnek. Az egész folyamatnak az volt a valódi célja, hogy a Bosch és a Siemens egyik konkurenciáját megszüntessék. A gyáróriás fénykorában beüzemelt 9 termelési vonalból mára csak kettő maradt. A valaha mintegy 6000 munkást foglalkoztató üzemből eddig 14 hullámban bocsájtottak el dolgozókat. Ugyanezt tették a Mladost Csipkegyár esetében is. A jobbára női munkaerőt foglalkoztató üzemben még most is könnyűszerrel beindíhatnák a hazai piacon huzamosabb ideje hiánycikknek számító kötszer, orvosi géz gyártását, ha meglenne hozzá az akarat. Mert a gépsorok megvannak, meg a piac is, de az asszonyokat már szélnek eresztették.
A szabadkai vállalatok esetében a politikusok a legkönnyebb utat választották. Eladták a gyárakat, a dolgozókat pedig az utcára rakták. Működtetni egy üzemet, megszervezni és gazdaságossá tenni a termelést, sokkal nehezebb. Mindezt azzal kezdték, hogy bizalmatlanságot gerjesztettek egy-egy cégen belül, megosztották a dolgozókat. Azzal hitegették őket, hogy ha újraindul a termelés, akkor ismét alkalmazzák őket. Utána meg a részvényekkel próbálták megvásárolni az embereket. Sajnos nagyon sok egykoron kitűnő szakmunkás is az utcára került, aki azóta sem tudta feltalálni magát. Az elbocsájtottak többsége 50-60 év körüli. Nem ritka közöttük a nyomorgó, a depressziós, az idegbeteg. Szabadka város vezetése pedig elnézi a tengődésüket. Már ha egyáltalán tudomása van róluk.
Szabó Angéla
