• 0

VARGA ÉS A REHABILITÁLÁS



(Más)napló - Gyakorlati esetek (1.)


            Pesevszki Evelyn, a Magyar Szó, újságírója a rehabilitálási eljárásokkal kapcsolatos észrevételeket így összegezte:

– A rehabilitációs eljárások kapcsán folyamatosan arról értesülhettünk, hogy az ügyészségek minden lehetséges jogi eszközt megragadva igyekeznek lassítani vagy akadályozni a folyamatot. A Vajdasági Magyar Szövetség köztársasági parlamenti képviselői az utóbbi néhány hónapban több alkalommal is képviselői kérdést intéztek ez ügyben az igazságügyi minisztériumhoz. Az illetékes tárca közelmúltban kézbesített válaszából, valamint az abban szereplő számadatokból kiderült, hogy a helyzet mégsem olyan kedvezőtlen, mint azt korábban egyesek megkísérelték bemutatni – írta Pesevszki. [1] 

Varga László, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve a párt szócsövének nyilatkozva elmondta: Nem igaz, hogy az ügyészségek lassítják a rehabilitációs eljárásokat. [2]

Higgyünk-e az újságírónak, a képviselőnek és az igazságügyi minisztériumnak?

A gyakorlat az állításokkal szemben azt mutatja, hogy nem csak az ügyészségek, hanem a többi hatósági szerv is igyekszik gátolni nem csak a rehabilitálási, de a vagyon-visszaszármaztatási eljárásokat is. Varga ugyan tagadja, de elképzelhető, hogy mégis „létezik valamiféle köztársasági ügyészségi szintű utasítás, hogy ezekben az ügyekben mindenféleképpen ellent kell mondania vagy fellebbeznie az ügyészségeknek”. (Mint ahogy tagadják annak az állítólagos belső közigazgatási utasításnak a létezését is, miszerint az eljárásokban mindenhol a cirill betűs írásmódot kell alkalmazni.)

            Hogyan néz ki ez a gyakorlatban:

Első példa: A zombori Felső Bíróságnál 2012. február 24-én (!) kérelmeztük az egyik néhai jómódú zombori kereskedő rehabilitálását, akit 1944-ben, a város felszabadításakor „háborús bűnösként” kivégeztek, majd a család összes vagyonát elkobozták. Az eset kuriózuma, hogy a kivégzést a katonai bíróság állítólagos ítélete alapján hajtották végre, miközben sem az ítéletet, sem az ítélkezésre vonatkozó bírósági anyagot „a Katonai Levéltárban nem találják”.

Ez a tény már önmagában is elegendő lett volna a kivégzett rehabilitálására, mivel a rehabilitálási törvény 1. szakasza – még a nem jogász képzettségűek számára is – egyértelműen fogalmaz: rehabilitálni kell azokat a személyeket, akiket „ezen törvény életbelépéséig politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból Szerbia Köztársaság területén, bírósági vagy adminisztratív határozat nélkül megfosztottak az életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól”.

Az zombori Felsőfokú Ügyészség „alaptalannak” minősítette a rehabilitálási kérelmet, hivatkozva a nem létező bírósági ítéletre, amely állítólag jogalapul szolgált arra, hogy a néhai zombori kereskedő „háborús bűnösként” kivégezzék. Az ilyen ítélet miatt – tette hozzá az ügyészség – „nincs joga a rehabilitálásra”. Talán az miatt is, ha rehabilitálják, vissza kell adni a vagyonát is?

Az első fokú bíróság, figyelembe véve az ügyészség ellenkezését, a 2012. júliusi végzésével elutasította a rehabilitálást. Itt feltehető az a kérdés is, hogy Szerbiában mennyire függetlenek a bíróságok az ügyészségektől és a többi hatalmi szervtől?

Az elutasító végzés elleni fellebbezést az újvidéki Fellebbviteli Bíróság tavaly októberben elfogadta és az ügyet új eljárás lefolytatására visszautalta a zombori bíróságnak.
Annak ellenére, hogy az új eljárás során sem került elő a halálos ítélet, de más, a kivégzettet terhelő dokumentum sem, az ügyészség mégis „teljes egészében megmaradt a korábbi ellenkezés mellett és nem kívánt ahhoz semmit hozzátenni”.

Lassítja az ügyészség az eljárást, vagy nem?   

Most kíváncsian várjuk: Mit fog ítélni a bíróság?


Újvidék, 2013. július 29.
Bozóki Antal

__________
[1] Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.
[2] Uo.




Gyakorlati esetek (2.)

Varga László, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve a párt(ja) szócsövének elmondta azt is, hogy értesülései szerint – a rehabilitációs törvény 2011. december 13-án történt hatálybalépésétől számítva –, az újvidéki (564), a szabadkai (86) és a zombori (160) Felső Bíróságon átadott 810 rehabilitációs kérelemből 354 zárult le jogerősen.[1]

 A rehabilitálási kérelmek száma első látásra is nagyon kevésnek tűnik. Másrészt megállapítható az ügyek (csiga)lassú kezelése, mivel másfél év alatt még az ügyek fele sem „zárult le”. Varga ügyesen elhallgatta azt is, hogy ezek közül hány végződött rehabilitálással és mennyi elutasítással.

Nyilatkozatában Varga emlékeztetett, hogy „a rehabilitációs törvény kétféle rehabilitációs eljárást irányoz elő: az egyik az úgynevezett törvényi rehabilitáció – az eljárási szabályok szerint ez jóval egyszerűbb –, a másik pedig a bírói (helyesen bírósági – B. A.) rehabilitáció – ez a bonyolultabb”.

– A törvény az egyszerűsített eljárásoknál lehetővé teszi, hogy az ügyészség ellent mondjon a rehabilitációs kérelemnek – mondta Varga. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a két eljárás között szinte semmilyen különbség nincsen, mivel bíróság minden ügyben kikéri az ügyészség véleményét és annak képviselője jelen van a tárgyaláson.

A korábbi (2006. évi) rehabilitálási törvény nem látta elő az ügyészség szerepét az eljárásban és ilyen szempontból az egyszerűbb volt. (Nincsen tudomásom arról, hogy bárki is adatokat közölt volna arról, hány rehabilitálási eljárás folyt a 2006. évi törvény alapján, hányan lettek rehabilitálva és hányan elutasítva, a magyarok közül is. Pedig ezzel is el kellene számolni.) 

Az igazság az, hogy a rehabilitálási eljárások hosszadalmasak, körülményesek, lelkileg is megviselik a kérelmezőket és a kimenetelük sok esetben bizonytalan, illetve sikertelen.
Amennyiben megtörténik a rehabilitálás, rehabilitált személynek és a törvényben meghatározott más személyeknek joga van – a törvény 3. szakasza értelmében – a külön nyugdíjévek elismerésére, havi pénzjuttatásra (külön pótlékra), az egészségvédelemre és az egészségbiztosításból eredő más jogokra, az elkobzott vagy elvett vagyon visszaszármaztatására, illetve az ezzel a vagyonnal kapcsolatos kártalanításra, valamint az anyagi és nem anyagi természetű, ún. rehabilitációs kártalanításra.

Ezeknek a jogoknak a megvalósítása is sok – nemritkán leküzdhetetlen – akadályba ütközik.
Vontatottan halad és számos akadályba ütközik a vagyon-visszaszármaztatási kérelmek átadása is. Sok esetben szinte a lehetetlennel egyenlő a szükséges levéltári, kataszteri és egyéb dokumentumok beszerzése, amelyek nélkül viszont át sem veszik a kérelmet.




Második példa: H. V. családjának a palánkai községben lévő dunabökényi (most: Mladenovo) ingatlan és ingó vagyonát – miután 1945. március 25-én kiürítették a (főként németek által lakott falut) – állítólag államosították. A Vajdasági Levéltár kérésünkre azt a választ adat, hogy az 1945-1952. évi anyagban az elvétellel kapcsolatban „nincsenek adatok”, és hogy forduljunk az újvidéki Városi Levéltárhoz. Itt sem jártunk azonban több sikerrel.

Mivel az érintettnek megvan az akkor Bukinnak nevezett helység alaprajza, az utcák és a parcellák bejegyzésével, valamint az egykori családi házuk megjelölésével, megküldtük azt a palánkai kataszteri hivatalnak. Kértük, hogy a volt tulajdonosok neve és a korábbi telekkönyvi betétek száma alapján (amit szintén megadtunk) adják ki az ingatlanok telekkönyvi kivonatát, amelyen szerepelni kellene annak az adatnak is, hogy milyen alapon történt az elvétel. Erre azért van szükség, mert konfiskálás esetén el kell indítani a volt tulajdonosok rehabilitálásának eljárását, illetve egyéb eljárást indítani az elvétel jogcímének megsemmisítése miatt.

A palánkai hivataltól a következő választ kaptuk: „Ahhoz, hogy H. V. kérelme alapján el lehessen végezni az azonosítást, szükséges megküldeni a vagyon elvételéről szóló végzést, illetve a kérvényen feltüntetni a kataszteri parcellák számát, a beírt területtel és a kataszteri község feltüntetésével (régi állás).” (A válaszlevelet lásd a képen.)

Ennek a követelésnek egyszerűen lehetetlen eleget tenni, mivel a károsult szülei a vagyon elvételéről nem, hogy nem kaptak semmilyen határozatot, hanem örültek, hogy menekülésükkel egyáltalán meg tudták menteni a puszta életüket.

A hivatal a megadott adatok alapján – amennyiben rendelkezik a régi telekkönyvi betétekkel, márpedig rendelkeznie kell, hacsak a háborúban nem semmisült meg – egy kis kereséssel megtalálhatta volna a kért adatokat és kiadhatta volna a szükséges telekkönyvi kivonatot, illetve a régi és az új parcellákat azonosító iratot. A korabeli telekkönyvi kivonatok kiadására vonatkozó kérésünket pedig egyszerűen elhallgatta.     Ezek alapján lehetne visszakövetelni az elvett vagyont. A hivatal viszont ezek kiadására nem mutatott szándékot. Amennyiben azonban nem teljes a dokumentáció a vagyon-visszaszármaztatási kérelmet át sem veszik.

Most nem marad más, mit panasz tenni a köztársasági kataszteri hivatal főnökénél. Cirkulus vitiosus (ördögi kör)…


Visszakapja-e H. V. az elvett vagyont? Hány ilyen eset van még?


Újvidék, 2013. július 31.
Bozóki Antal
__________
1   Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.



Gyakorlati esetek (3.)


A rehabilitálási törvény alapján – 2006-tól és 2012. augusztus végéig – a bíróságok mintegy 2000 rehabilitálási végzést hoztak, habár a nem hivatalos adatok alapján, Szerbiában 1945 és 1985 között mintegy 50 000 politikai elítél és büntetett volt – közölte a Danas c. belgrádi napilap.[1]

            Varga László, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve párt(ja) szócsövének nyilatkozva[2] nem említette, de a riporter sem kérdezte arról, hogyan valósítják meg a rehabilitált személyek a rehabilitálási törvényből eredő jogaikat. 

            A rehabilitálás – legyen az törvényi vagy bírósági – alapján a rehabilitált személyeknek, az elvett vagyon-visszakövetelése mellett egyéb törvény adta jogaik is vannak, mint a külön nyugdíjévek elismerése, havi pénzjuttatás (külön pótlék), egészségvédelmi és egészségbiztosítási jogok, valamint az anyagi és nem anyagi természetű, ún. rehabilitációs kártalanítás (3. szakasz).

Ezeknek a jogoknak a megvalósítása is, mint már említettem, sok – nemritkán leküzdhetetlen – akadályba ütközik. A gyakorlatban nincsen tudomásom arról, hogy – a rehabilitációs törvény 2011. december 5-i elfogadása óta a szerb parlamentben – bárki is a vajdasági magyarok közül is megvalósította volna ezek közül a jogok közül valamelyiket is.

Harmadik példa:

Amíg a korábbi (2006) évi rehabilitálási törvény volt hatályban, az újvidéki Fellebbviteli Bíróság – az alperes Szerbia fellebbezése alapján – megváltoztatta az ugyancsak újvidéki (akkor) Községi Bíróság ítéletét és M. L. kártérítési keresetét elutasította.

Az első fokú bíróság a Kopár/Kecske Szigetet (Goli otok) megjárt felperesnek, az ott elszenvedett testi és lelki sérelmek, valamint fájdalmak, tekintélye, becsülete, illetve személyi jogainak és szabadságainak sérelme miatt, nem anyagi kártérítésként kétmillió százezer dinárt ítélt meg.

A Fellebbviteli Bíróság határozatában arra hivatkozott, hogy a kereset „idő előtt lett benyújtva, tekintettel arra, hogy a rehabilitáció akkor képez majd alapot a kártérítésre, amikor meghozzák az erről szóló külön törvényt”. Így ítélt a Fellebbviteli Bíróság, annak ellenére, hogy az (akkor is) hatályos Kötelmi törvény az ilyen nemű kártérítéssel kapcsolatban világos rendelkezéseket tartalmaz, az új rehabilitálási törvény pedig még a láthatáron sem volt.

Az 1914-ben születet felperes az új rehabilitálási törvény meghozatalát már nem érte meg. Tekintettel arra, hogy itt személyhez kötött jogról van szó, amire az örökösök már nem tarthatnak igényt, az ügy ezzel (kárpótlás nélkül) le is zárult.

A Kopár Sziget (nagyjából 16 ezer politikai rabja közül) 2007-ben rehabilitált 15 volt politikai elítéltjének kárpótlására Szerbia egyébkén 13,7 millió dinárt különített el. Habár a Rehabilitálási Bizottsághoz 190 követelés érkezett, határozatot a testület csak 15 volt fogoly esetében hozott.[3] – Az egykori rabok némelyike bejelentette: az elszenvedettekhez viszonyítva nem tartják igazságosnak a napi kilencdolláros kártérítést, ezért a strasbourgi Nemzetközi Emberi Jogok Bíróságán tervezik beperelni a szerb államot – közölte a Tanjug hírügynökség.[4]

A belgrádi Danas c. napilap írása szerint[5] a fővárosi I. Alapfokú Bíróság hozta meg az első kárpótlási ítéletet, mégpedig Mujo Vatreš žepai (most Sarajevóban élő) bosnyák nemzetiségű ügyében, aki 1995-ben megjárta a szerbiai  Šljivovica és a Mitrovo Polje tábort. A bíróság – az USA-ban is gyógykezelt Vatrešnak – az elszenvedett sérelmek miatt 500 000 dinárt ítélt meg. (A lap arról nem tudósított, hogy az ítélet jogerős-e vagy sem.)

Negyedik példa:

A zsablyai születésű, járeki tábort megjárt N. E-t és családjának tagjait 2010-ben rehabilitálta az újvidéki Felső Bíróság. A rehabilitálási eljárás megviselte a lelki világát. Ismerve M. L. kárpótlási ügyét is, N. E. nem vállalta az újabb bírósági eljárással járó érzelmi megrázkódtatásokat. Így, kárpótlási eljárást – ismereteim szerint – nem is indított. Annak ellenére, hogy joga lett volna nem csak az őt ért, de a szüleit és a fivérét ért sérelmek utáni anyagi kárpótlásra is.

Amikor Varga nyilatkozata után a Magyar Szó egyik újságírójának felkínáltam a rehabilitálással kapcsolatos dokumentációt, azt válaszolta, hogy majd „megkérdezi a szerkesztőt”. Úgy látszik a „szerkesztőt” ez a téma nem érdekelte, vagy meg sem kérdezte, mivel az riporter a mai napig nem jelentkezett. A másik, a TV-nek is dolgozó újságíró azt válaszolta, hogy „jön majd a jövő héten”, csak éppen nem mondta, hogy melyiken.

A bírósági adatok alapján ki kellene kutatni, hogy Vajdaságban a rehabilitálás után hány esetben indult kártérítési eljárás. Mint látjuk ez sem a VMSZ-t és képviselőit, de a magyar médiát nem izgatja különösebben. Fontos, hogy a törvényt a szerb parlament elfogadta, amit aztán a VMSZ elnöke „a magyar érdekérvényesítés”, a magyar külügyminisztérium államtitkára pedig egyenesen „a magyar diplomácia egyik legjelentősebb sikerérének” nevezte az eseményt.[6]


Újvidék, 2013. augusztus 1.

Bozóki Antal

__________
1   M. D. Milikić: Dosad rehabilitovano 2.000 nevino osuđenih [Eddig 2000 ártatlanul elítéltet
     rehabilitáltak]. Danas, 2012. augusztus 27., 5.
2   Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.
3   Lásd az 1-es alatti írást. 
4   Tanjug: Napi kilenc dollár kártérítés a Goli otokon elszenvedettekért. Magyar Szó, 2012. július
     27., 5.
5   M. D. Milikić: Za zatočenje u logoru u Srbiji 500.000 dinara [Ötszázezer dinár a szerbiai táborban való
    fogságért]. Danas, 2013. január 19., 4.
6   Bozóki Antal: Újabb „siker”?
     http://www.vajma.info/cikk/olvasok/65/Ujabb-8222siker8221.html, 2011. december 6. [21:53], Vajdasági Magyar Demokrata Párt, 
     HÍRLEVÉL, IX. évf. 274. szám, 2011. december 7.  és Civitas Europica Centralis (CEC): Kisebbségi Sajtófókusz, 2011. december 8.



Gyakorlati esetek (4.)

Hogyan (nem) valósítják meg a rehabilitált személyek a rehabilitálási törvényből eredő jogaikat?

Ötödik példa:

Néhai Mérey István zombori nyerges- és szíjgyártó mester ügyében, akit 1944-ben a partizánok elhurcoltak majd kivégeztek, történt meg az első rehabilitálás a vajdasági magyarok körében, a zombori (akkor) Kerületi Bíróság, a Reh. 7/07 számú, 2007. december 4-én keltezett határozatával.[1]
Zagyva Emma, az áldozat most nyolcvanéves lánya – ismereteim szerint eddig sem az elkobzott vagyont nem kapta vissza, de a kárpótlási törvény alapján más jogai sem tudta megvalósítani.
A szerb állam megfellebbezte a pozitív ítéletet – amelyben a zombori bíróság 730 ezer dinár fájdalomdíjat ítélt Zagyva Emmának –, arra hivatkozva, hogy „a kereset 2010-ben, túl korán lett beadva”! – A fellebbviteli bíróság pedig Újvidéken mintegy 20 hónapja nem hoz ítéletet, a bizottság Belgrádban pedig csaknem egy éve szintén hallgat, többszörösen átlépve a 90 napos válaszadási határidőt! – írja Zagyva Emma fia, illetve az unoka Tibor.[1]

Hatodik példa:

Az újvidéki Sz. Piroska kárpótlási ügye – a minisztériumi utasítások hiányában – teljesen zsákutcába jutott. Piroskát és három elhunyt családtagját – szüleit és a nagyanyját – az újvidéki Felső Bíróság 2011. február 22-én rehabilitálta. A bírósági döntés elismerte, hogy Piroskáék politikai-ideológia üldözés és erőszak áldozatai voltak, s hogy a családot minden ok nélkül kezelték háborús bűnösként, hurcolták el 1945 januárjának végén Csúrogról a járeki táborba.

Tavaly április elején a Köztársasági Nyugdíj- és Rokkantbiztosítási Alap (PIO) tartományi fiókszervezetéhez fordultunk, azzal a szándékkal, hogy Piroska számára a rehabilitálási törvény egyik előírásával összhangban elismerje a külön szolgálati időt és a törvényben szereplő havi pénzbeli térítést.
Az alaptól az a válasz érkezett, hogy egyelőre még nem tudnak eljárni az ügyben, mert nem kaptak arra utasítást a köztársasági foglalkoztatási és szociálpolitikai minisztériumtól. Az alap nyugdíj- és rokkantbiztosítási szektorának az igazgatója azt nyilatkozta sajtónak, hogy, „ennek a hivatalnak meg van kötve a keze mindaddig, amíg az ügy procedurális bonyolításával kapcsolatos köztársasági instrukciók meg nem érkeznek. Ezek hiányában sem pozitív, sem negatív döntést nem hozhatnak.”[3]
Ez voltaképp azt jelenti, hogy hiába fogadták el a rehabilitációról szóló törvényt, a hasonló esetekben senki sem tudja érvényesíteni a jogait, hiszen hiányoznak a jogszabály végrehajtásához szükséges minisztériumi utasítások.

Az ügyben, a többszöri sürgetés ellenére sem történt előrelépés. Most nem marad más hátra, mint közigazgatási pert indítani az Alap ellen. Tekintettel arra, hogy ilyen joggyakorlat nem létezik, kérdés, mit fog dönteni a bíróság? Ha netán kötelezi is az Alapot a határozat meghozatalára, amellyel elismeri Sz. Piroska jogai, végrehajtja-e az Alap a döntést, és nem-e ismét a kísérő jogszabályok hiányra hivatkozik?Képes-e a bíróság kényszeríteni a minisztériumot a szükséges utasítás meghozatalára?



















Sz. Piroska ügyében függőben van a pénzügyi kárpótlási kérelem sorsa is, melynek átadására a törvény szerint ugyancsak joga van a sértettnek. Mivel a tavaly áprilisban benyújtott kárpótlási igényt válaszra sem méltatta a kérdéssel foglalkozó bizottság, a törvény szerint perre kellett vinni az ügyet.
A 2013. május 14-én tartott bírósági tárgyaláson az alperes Igazságügy-minisztérium képviselője meg sem jelent.

A Köztársasági Vagyonjogi Ügyészség 2013. július 7-i, a keresetre adott válaszában azt írja, hogy a táborban „álélt lelki fájdalom és félelem, alapján való kárpótlást a rehabilitálási törvény, amely mint lex specialis rendezi az ilyen alapon való kárpótlást, nem látja elő, de úgyszintén a Kötelmi Törvény rendelkezései sem”.

– A felperes hivatkozása ennek a törvénynek az egyes rendelkezéseire teljesen alaptalan és ellenkezik az anyagi jogszabályokkal – olvasható Szerbia Vagyonjogi Ügyészsége válaszában. Ebből azt lehet kiolvasni, hogy szándékéban sem áll a rehabilitációs kárpótlás fizetése, annak ellenére, hogy törvény 3. szakasz így fogalmaz: 

„A rehabilitált személy és ennek a törvénynek a 7. szakasza 5)-ös pontjában leírt személy jogosult a szabadságvesztés miatt elszenvedett lelki sérelmekért nem anyagi kár utáni kárpótlásra, összhangban a kötelmi viszonyokat rendező törvénnyel.”

A következő tárgyalás csak október 2-ára van kitűzve…

Most akkor milyen jogokat is biztosít a rehabilitálási törvény azoknak a személyeknek, akiket politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból megfosztottak az életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól? Igazat mond-e Varga László képviselő, amikor azt állítja: „Nem igaz, hogy az ügyészségek lassítják a rehabilitációs eljárásokat”? (Érdekes mód a VMSZ képviselői többnyire az állam ügyvédei szerepében nyilatkoznak, amikor a vajdasági magyarok érdekvédelméről van szó. Még olyan esetekben is, amikor erre semmilyen szükség sem alap nincsen. Kit képviselnek tulajdonképpen?)

***

Milyenek, tehát, – a hat példa alapján – az eddig tapasztalatok a rehabilitációról és az elkobzott vagyon visszaszármaztatásáról és a kárpótlásról? Egyszóval értékelve: rosszak? Miért? Mert mindkét eljárás – a vagyon visszakövetelési és rehabilitálási eljárás is túlságosan bonyolult és a sértettek sok esetben leküzdhetetlen akadályokba ütköznek, amit – nem csak az ügyészségek, de a többi állami szerv is – csak fokoz. Ez miatt sokan már a kezdet kezdetén elállnak az eljárások beindításától.

Nincsen tudomásom arról, hogy a vajdasági magyarok közül a két törvény meghozatalától számított több mint másfél év alatt bárki is visszakapta volna az elvett, vagy elkobzott vagyonát, illetve bármilyen más jogát is megvalósíthatta volna. Ügy tűnik, Szerbiában a kárvallottak jogait a törvények ugyan biztosítják, a gyakorlatban viszont ebből vajmi kevés, vagy éppenséggel semmi sem valósul meg.4
Az itteni magyarok elégedetlenségét a következő két dolog csak további növeli:

1. A 2011. október 6-án (éppen a magyarság gyásznapján) hatályba lépett vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontja tartalmazza a rendelkezést, miszerint az elvett vagyon-visszaszármaztatására illetve kárpótlásra nem jogosult „az a személy, aki a második világháború alatt a Szerbia Köztársaság területén tevékenykedő megszálló erők tagja volt és annak örökösei”.

Ez a rendelkezés – számos vélemény szerint – „a kollektív bűnösség elvét sugallja”. Vagyis felelősnek bélyegzett nem csak minden olyan személyt, aki magyar oldalon harcolt, függetlenül attól, hogy elkövetett-e háborús bűnt vagy nem, de ezeknek a személyeknek a leszármazottait is. Ez a rendelkezés továbbra is hatályos, bármennyire is igyekszik a VMSZ propaganda gépezete ezt elkendőzni.

2. A Csúrogon (június 26-án) – többszöri halasztás után – hivatalosan is megtörtént a szimbolikus „történelmi jelentőségű megbékélés” alkalmával nem hangzott el a szerb bocsánatkérés (csak a magyar), sőt még az alacsonyabb értékű „elnézést” szó sem. Aggodalomra ad okot az is, hogy az 1944/45-ben kollektív büntetéssel sújtott magyarokra vonatkozó korabeli rendeletek hatályon kívül helyezése – a szerb kormányfő ígéretei ellenére – mind ez ideig nem történt meg.
Úgy tűnik, folytatódik a vajdasági magyar közösség kálváriája.

A Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti képviselőinek és Magyarország állami szerveinek a kötelessége lenne, hogy azonnal elemezzék a rehabilitálási és vagyon-visszaszármaztatási eljárások gyakorlatát és megtegyék a szükséges törvénymódosítási javaslatokat, illetve diplomáciai lépéseket, követeljék a hatályos jogszabályok módosítását és a hiányzó kísérő jogszabályok meghozatalát. Már most javasolni kellene a restitúciós kérelmek beadása (2014. február 6-án lejáró) idejének meghosszabbítását is.

Újvidék, 2013. augusztus 2.
Bozóki Antal
__________
[1 Fekete J. József: Nem feledkezhetünk meg egymásról. Magyar Szó, 2012. július 21., 14.; K-k: Holttányilvánítás. Magyar Szó, 2012. augusztus 23., 4. és Kabók Erika: Szenvedés-e apa nélkül felnőni?
Magyar Szó,2012. augusztus 25., 18.
[2] Zagyva Tibor: A valódi tabu. http://www.vajma.info/cikk/olvasok/138/A-valodi-tabu.html, 2013. július
15. [22:04]
[3] Virág Árpád: Rehabilitálás – elméletben. Magyar Szó, 2013. február 25., 4.
[4] A restitúciós ügynökség [Agencija za restituciju] 2013. július 15-i adatai szerint, Szerbiában eddig 1142 üzlethelyiséget, épületet és lakást adtak vissza a volt tulajdonosoknak. Kúlán 1-et, Újvidéken 89-et,
Szabadkán 16-ot, Szenttamáson 2-őt, Zentán 2-őt, Nagybecskereken 3-at, Nagykikindán 1-et, Sremska
Mitrovicán 9-et, Adán 3-at, Zsablyán 2-őt, Kevevárán 1-et, Óbecsén 1-et, Topolyán 4-et,
Magyarkanizsán 2-őt, Bácspetrőcön 1-et, Antalfalván 1-et és Magyarcsernyén 1-et, vagyis Vajdaság
területén összesen 139-et.
http://www.restitucija.gov.rs/slike/vesti/15.07.2013.%20Podaci%20o%20broju%20vracenih%20poslovnih%20prostora,%20zgrada%20i%20stanova_latinica.pdf
A magánszemélyeknek visszaadott mezőgazdasági földterületekről nem találtam megbízható adatokat.
„Az ingóságok közül visszaadásra került egy művészi festmény.”
http://www.restitucija.gov.rs/latinica/direkcija-za-restituciju.php





  • 0

A papság adja fel kényelmét és menjenek az emberek közé!


Ferenc pápa Rio de Janieróban (TASR/AP-felvétel)

Ferenc pápa misét mutatott be szombaton Rio de Janeiro székesegyházában, és ennek keretében felszólította a papságot, hogy adja fel kényelmét, menjen az emberek közé, segítse a szegényeket és a szükséget szenvedőket.

“Nem zárkózhatunk be a plébániáinkra, közösségeinkbe, amikor annyian áhítoznak a szent beszédre” – mondta a katolikus egyházfő a brazil nagyvárosban tartott Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó utolsó előtti napján.



A pápa – aki mintegy 1300 év óta első nem európaiként lett egyházfő – márciusi megválasztása óta arra ösztökéli egyháza püspökeit, papjait és apácáit, hogy kevesebbet törődjenek az egyházon belüli előmenetelükkel, jobban figyeljenek inkább az éhezőkre, hogy segítsenek kielégíteni azok anyagi és szellemi szükségleteit.


“Nem elég csak kinyitni az ajtót és üdvözölni valakit, át kell lépni a küszöbön, és fel kell keresni a szegénynegyedeket. A szegény- és nyomornegyedekbe kell menni, és ott szolgálni Krisztust” – idézte a katolikus egyház feje Kalkuttai Teréz anyát, a Nobel-békedíjas, Indiában élt, albán származású apácát. Hozzátette, hogy a papságnak szükség esetén akár kockázatot is vállalnia kell, de mindenképpen ki kell mennie a hívők közé, akiknek szükségük van rá.

 MTI

  • 0

Az elsivatagosodás elleni projektet ismertettek Szegeden




Vizeink megőrzéséről és a fenntartható mezőgazdaságról tartottak konferenciát pénteken az alsóvárosi ferencesek látogatóközpontjában. A hetvenes évektől kezdődő kiszáradási spirál egyik ellenszereként egy vízvisszatartási modellről is szó esett.

Éltető elemünk, a víz kapcsán tartottak egész napos szakmai fórumot az alsóvárosi Ferences Rendház konferenciatermében pénteken “Víz és vízhiány a tájban. Mit (ne) tegyünk?” címmel. A modern mezőgazdaság és a fenntartható fejlődés összekapcsolása érdekében tartott beszélgetés témái között szerepelt a nemzeti vízstratégia, a Duna–Tisza közi homokhátság mezőgazdasági vízhasznosítása, valamint a tanyavilágok szerepe a tájtörténelemben, a gazdálkodásban és a táj- és kultúrturisztikában.

Semlyékvíz-visszatartással a kiszáradás ellen?

Az előadás előre le lett dokumentálva egy kötetben, amely az összes megszólaló témáját összefoglalta magyar és német nyelven. “Azért is szerettük volna kétnyelvűvé tenni mind a fórumot, mind pedig a kötetet, mert a Kárpát-medence vízproblémája nem csak minket, de a környezetünket is érinti. Európa is érintett abban, ha itt, a kontinens közepén visszafordíthatatlan kiszáradási folyamatok indulnak el” – nyilatkozta portálunknak Győri-Nagy Sándor, a Magyar Ökoszociális Fórum elnöke.

A konferencián nem a globális felmelegedés hatásairól, sokkal inkább az ember megváltozott mezőgazdasági termelésérének következményeiről esett szó.



“A kiszáradási spirálnak is nevezett folyamat az 1970-es évektől kezdődött a kiskunsági homokhátság és a Nyírség területén. Csatornázással szerették volna a talajvízszintet lesüllyeszteni, mert a gépesített, nagytáblás mezőgazdaság számára erős, a traktort megtartó talajt akartak kialakítani. A kiszáradás sajnos az évek alatt olyan szinten vált önfenntartóvá, hogy mostanra több méter lett a talaj vízszintjének ingadozása. A gazdálkodás így csak locsolással vált lehetővé” – magyarázta a szakember.

A konferenciát szervező Magyar Ökoszociális Fórum egy ötlettel is előállt a probléma kezelésére. A semlyékvíz-visszatartási projekt a csatornázások előtti vizes tájakat próbálja meg felhasználni természetes módon odajutó vizekkel – a csapadékvizek, vagy a hóolvadékvizek tavaszi visszatartásával termelhetővé kívánják tenni ismét a talajt. “Projektünk ‘parasztemberi szinten’ is megvalósítható, akár egy magángazda a saját területén, vagy közös semlyékeken is megcsinálhatja, akár egy vízvisszafogó tó létesítésével. Ennek nem mélynek kell lennie, csak olyan területnek, amely nem engedi el a vizet” – emelte ki Győri-Nagy Sándor.


  • 0

A halászkirály legendája*



Amikor még megvolt Körös kanálisa, a nádtengerrel, meg a Kismuki nyomvonalával gyakran és szívesen fogtunk halat. 

Vízállástól függően más és más módszert alkalmaztunk. Ha a poshadó kanális vize már csak combközépig ért, és az ájult nyári nap repedtre szikkasztotta a Körös partját, előkerültek a Kistemető melletti „rosszvasasból”, a bodzabokrok tövéből „megmentett” feneketlen vödrök, lábasok és az utcabeli kölykökkel kotláztunk estékig.

Az avatatlanok kedvéért: módszeresen letapogattuk a meder alját.
Klottgatyákban, csatárláncban. Időnként üvegbe, vasba léptünk, és mindig akadt sodort cigaretta, aminek parazsával le lehetett égetni a vádlinkra vagy a lágyékunkra tapadt piócákat. A kotlákba rekedt halak büdösek, iszapszagúak voltak. Általában a Kűlyuk mélyebb vizénél visszaengedtük őket. Nagy ritkán a hitványabb példányokat hazavittük a macskáknak.

A zsákmányszerzés öröme volt a lényeg. Elejteni, megfogni. Ősi emberi virtus.
Aztán meg szabadon engedni - valaminek az életet, a szabadságot visszaadni: ősi emberi gesztus.

Hisz nemessé tesz minden olyan cselekedet, ami az önzetlenségről, a gyengébb megsegítéséről szól.

Az emberi lélek bonyolult.

Időnként meghökkentő dolgokat produkál. Alkalomadtán eggyé tud válni a természettel, lélegző, megértő és jó szándékú része a Mindenségnek, hogy a következő pillanatban romboló dühvel pusztítson mindent, beleértve önmagát is.

Nagy talány vagyunk.

Később, ahogy csöpörödtünk már mogyoróbot, vagy bambusznád pecákkal indultunk a Slajchoz, a Sárga- meg a Piros Árokhoz. Apám mutatta meg, miként kell a gilisztát a horogra fűzni. Az idősebb cimboráktól a pecás trükkökkel, tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Fogtuk az apró keszegeket, napkárászokat, durbincsokat. Ezeregy módon hívják a tenyeresnél nagyobbra nem növő fajtákat. Igénytelenségüknél csak a szaporaságuk a bámulatra méltóbb. Ha tiszta vízből származnak: jól beirdalva, roston sütve laktatóak és jóízűek, akármi a nevük.

Gyerekkori akvarista szenvedélyem is az ilyen semmi kis halak révén szökkent szárba.
A Körös tocsogóiban ezerszám nyüzsögtek a mutatóujjnál nem nagyobb ezüstkárászok. Marékkal mertük és dobáltuk valamennyit vissza a kanális biztonságába. Dunsztos üvegben egy tucatot hazavittem. Hónapokig elvoltak a konyharuhák kifőzésére használt ormótlan vaslábasban. Prézlivel, kenyérdarabkákkal etettem őket. Hínárt szereztem nekik. Legvégül a szomszédom megszánt és ideadta félszáz literes akváriumát. Utána hosszú évekig bíbelődtem velük. Az ezüstkárászok hálás népségnek tűnt, jól megfértek a puccosabb, egzotikus halfajtákkal: a neon- és vitorláshalakkal, guppikkal, meg a jóég tudja honnét származó tarka példányokkal.

Mindeközben sűrűn-sűrűn elbicikliztünk a héthatárba pecázni, új helyeket fölfedezni. Megesett, hogy mögöttünk zakatolt el Horgos irányába a gőzös. Az égett szén füstje hosszan érződött az alkonyi párában. Néha a sínbusz ezüstjét verte vissza a lemenő nap fénye. Megbámultuk mindkettőt. Csodálatos látvány volt. Akárcsak a fölnőttek drága, általunk vágyott csillogó horgászfölszerelései. Teleszkópos, üvegszálas botok. Állítható orsók, krómozott tárcsákkal: megannyi technikai bravúr! És a csalik, amelyek egyenként is remekbe szabott műalkotásoknak tűntek az élénk színeikkel, az eredeti rovart utánzó műszárnyakkal, szöszmösszel. Tápok, kiegészítők! Férfias gumicsizmák! Kihúzható nyelű szák, összecsukható kemping-zsámoly, dobozba zárt horog-készlet képezték vágyaink netovábbját.

Mit nem adtam volna egy terepszínű zsebes nadrágért!

Az első, méretesebb fogásom egy kilós cigányponty volt. Aznap voltam tizenhárom éves. Különös születésnapi ajándéka volt a sorsnak.

A bambusznyél vége patkó alakban meghajolt, megfeszült a damil, a szívem meg majd kiugrott a helyéről, míg a botot görcsbe meredve tartottam. Attól féltem, hogy elszakad a zsineg, vagy eltörik bot. Amint emeltem kifelé, a cigányponty mélybarna hátán megcsillant a napsugár. Vizet fröcskölt, fickándozott. Nevettek, lapogatták a hátamat a mellettem állók. A hal a krumplis-zsákba került. Remegtem minden ízemben, ám kisvártatva a hirtelen bennem elterülő örömöt és megelégedettséget fölváltotta egyfajta szomorúság. Ma sem értem, pedig sokat gondolkodtam rajta. Benne maradt a kezemben a hal vergődése, a zsineg végén rángó test kétségbeesett küzdelme. Most is itt van. Olykor álmomban is elő-elősejlik. Látom azt a tátogó pontyot. Szagát és a kanális fülledt levegőjét az orromban érzem, gyöngyözik a homlokomon a víz, mint éppen három évtizeddel ezelőtt azon az emlékezetes nyári délutánon. És remeg, vibrál a kép, akárha annak a napnak a horizontra slingelt délibábját látnám. A kánikulában moccanatlan álló nádbugákat, meg a békalencséből szőtt, vízen lebegő rongyszőnyeget. Semmi nem változik.

Megmagyarázhatatlan. Azóta nem pecáztam.



Egyszer egy király - mikor még gyermek volt - éjszakára kinn rekedt az erdőben. Bolyongása közben egy látomása támadt. Egy kelyhet pillantott meg a világosságban, a Szent Grált az isteni kegyelem jelképét. De a király ekkor már gőgös és elhivalkodott volt, és csak a hatalom jelképét látta benne. Úgy érezte, hogy elég erős ahhoz, hogy az övé legyen. Ezért utána nyúlt a kehelynek, de az eltűnt, a tűz viszont rettenetesen összeégette a kezét. Ahogy a király megöregedett sebei úgy mélyültek, és már nem tudott szeretni és szeretetet elfogadni. Egyszer az öreg király magányosan ült a palotában, s egy bolond tévedt arra. A bolond híven önmagához nem vette észre, hogy király, csak egy magányos beteg embert látott. 

Megkérdezte őt:

- Miért vagy szomorú?

Mire a király azt felelte:

- Szomjas vagyok és innék egy pohár vizet.

A bolond átnyújtott egy pohár tiszta vizet a királynak. Akinek - amint megitta a vizet - begyógyultak sebei a kezén, és megpillantotta kezében a Szent Grált, amit egész életében keresett.

- Hol találtad meg? - kérdezte a bolondtól.

- Én csak azt láttam, hogy szomjas vagy és inni adtam neked. - felelte a bolond.

Pósa Károly

(az Arthur király legendakör meséje)*


  • 0

M E G H Í V Ó - AnA - 2013




A MÖF EURÓPAI KOMMUNIKÁCIÓS INTÉZET,
A MAGYAROK NAGYASSZONYA FERENCES RENDTARTOMÁNY
SZEGED-ALSÓVÁROSI RENDHÁZA ÉS A SZEGEDI KÖZÉLETI KÁVÉHÁZ

tisztelettel hívja Önt

A MAGYAR ÖKOSZOCIÁLIS FÓRUM
EURÓPAI KOMMUNIKÁCIÓS INTÉZET
VI. ANNA NAPI ANYAGNAPJÁRA (AnA 2013),

melyen

VÍZ ÉS VÍZHIÁNY A TÁJBAN.
MIT (NE) TEGYÜNK?

c í m m e l  n e m z e t k ö z i  k o n f e r e n c i á t  t a r t u n k

2 0 1 3 . j ú l i u s 2 6 - á n

SZEGEDEN

A Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány
Szegedalsóvárosirendházánakkonferenciatermében.

6725 SZEGED, MÁTYÁS TÉR 26.

A RENDEZVÉNY NYITOTT.

Az előadások tömörítvényei a www.moefeki.eu honlapon elolvashatók!
A magyar-német kétnyelvű konferenciakötet a helyszínen kapható lesz!




PROGRAM


9.00-9.30: ZATYKÓ László OFM (Igazságosság, Béke, Teremtés Megorzése provinciai
titkára): Megnyitó: A víz assisi Szent Ferenc teremtés-költészetében.
9.30-10.15: GYORI-NAGY Sándor (ny. tszv. egyetemi docens, a Magyar Ökoszociális
Fórum elnöke, Kiskunmajsa): A semlyék a kiskunsági tájban és a Magyar Tájvízmegorzési
Modellprojekt.
10.15-11.15: Dipl.-Ing. Rudolf SCHLEICHER (München): Das „Watershed Development
Project” in Indien und das Tanya-Watershed in Ungarn [Az indiai vízmegorzési projekt és
tanyatáji vízmegorzés Magyarországon] – tolmácsolással.
11.15-12.00: SZÉNÉGETO László (MVH Szabolcs-Szatmár-Bereg m. Kirendeltség vezetoje,
okl. mg. mérnök, talajero-gazdálkodási és vízgazdálkodási szakmérnök, Nyíregyháza): A
Nemzeti vízstratégia és a nyírségi homoktáj.

12.00-13.30: Ebédszünet

13.30-14.00: FODOR Ferenc(néprajzkutató, Móra Ferenc Múzeum, Szeged): A Duna–Tisza
közi homokhátság mezogazdasági vízhasznosítása.
14.00-14.30: NAGY Gergely (Csólyospálos, MÖF-EKI Tájbirtok / SZTE, MSc.):
Tanyavilágunk a tájtörténelemben, a gazdálkodásban, a táj- és kultúrturisztikában.
14.30-16.00: TÁJVÍZFÓRUM. Moderál: Gyori-Nagy Sándor. Bejelentett (max. 5 perces)
hozzászólások; az eloadások megbeszélése.
16.00-16.30: A konferencia ajánlásainak megfogalmazása és elfogadása.
16.30-17.00: Sajtótájékoztató. A rendezvény hivatalos részének zárása.
17.00-18.00: A Ferences Kolostor és Mária-kegyhely megtekintése vezetéssel.
18.00: Szentmise Szegedért és a tanyavilágért a Mária-kegyhely középkori templomában.


Dr Győri-Nagy Sándor MÖF-EKI elnöke

SZERKESZTŐI ELŐSZÓ


A MÖF-EKI Tanulmányok V. kötetét tartja kezében az Olvasó. Ez a sorozat előző tagjaihoz képest is különleges, hisz benne az eddigiektől eltérően egy szintén különleges tanácskozás különlegesen idoszerű tárgyáról közlünk eloadásanyagokat. Köztük „kakukktojásként” egy közmagyar szempontból is rendkívüli levelezést: a konferencia és e könyv előzményét. Emiatt tettük Rudolf Schleicher müncheni mérnök és Gyori-Nagy Sándor kultúrökológus levelezésének szerkesztett változatát bevezető anyagnak a kötet élére. Csak a Magyar Ökoszociális Fórum hagyományos Anna-napi Anyagnapján (AnA) rendezett 6. konferencia programja előzi meg. Ennek címe több okból nem azonos a könyvével, bár témája ugyanaz. A szeged-alsóvárosi ferencesekkel és a Szegedi Közéleti Kávéházzal közösen rendezett „Víz és vízhiány a tájban. Mit (ne) tegyünk?” című tanácskozás és ez a könyv ugyanazokra a közös magyar, sőt európai és világkérdésekre keres és ajánl gyakorlat i válaszokat, amelyek összehozták egymással ezt a két, egymást korábban nem ismerő magyar és német embert. Ezért két-, ill. háromnyelvű a könyv (magyar, német angol), hiszen a MÖF-EKI Tájbirtokon, Csólyospáloson folyó semlyékvíz-megorzési projekt Rudolf Schleicher jóvoltából nemcsak támogatást kapott, hanem össze is kapcsolódhatott egy hasonló vízvisszatartási projekttel, amelyet a német jezsuiták Indiában támogatnak, és angolul tartanak nyilván. Mellékletben közlünk indiai (angol) dokumentumokat. E kapcsolódásoktól hat „túlmodernül” a kötetcím is. Az itt közölt levelezést szerkesztői jegyzetekkel láttuk el. Egyrészt amiatt, hogy a levelekben számos olyan adat és információ kerül elő, melyek nem mindegyike magától értetődő az Olvasónak. Másrészt bizonyos helyzetek és jelenségek is magyarázatra szorulnak a magyarul olvasók számára. A további jegyzetek nem a szerkesztőtől valók. A levelezés szövegében a szerkesztő dőltbetűsen emelt ki olyan fogalmakat és részleteket, amelyeket a levelezok is nyilvánvalóan hangsúlyosnak szántak, ám ezt külön nem jelölték. Természetesen a szerkesztő dolga volt meghúzni a személyesség és a másokat is érintő Munkája a kötet további anyagainak kiadásra való előkészítésében ennél visszafogottabb volt. Itt már a szakemberek beszélnek az általuk elvégzett tudományos és gyakorlat i feladatokról, nem egyszer polémikus éllel. Különösen akkor, amikor a létkérdések egyre sürgetőbb megoldásának útjában értelmetlen emberi, intézményi, olykor törvényi akadályokat látnak. Adataikért, megállapításaikért természetesen emberileg és szakmailag ok maguk felelnek. Ám az eloadásanyagokra mégsem a vádló, fölpaprikázott vitahév, hanem a nálunk szokatlan, higgadt gyakorlatiasság a jellemzo. Ezért a csólyospálosi semlyékvíz-megorzési mintaprojekt reménybeli gazdakövetőire gondolva még költségkalkulációkat is közölnek. Velük együtt reméljük, hogy nemcsak ezek az adatok jutnak el a magyar vidék címzettjeihez, hanem eljutnak a muködo haza egészében a maguk irányító és végrehajtó munkáját tevő minden érintetthez e könyv és a 2013. évi AnA-konferencia más fenntarthatósági üzenetei is.  


szerkesztő


MÖF-EKI, Kiskunmajsa, 2013. júliusában

  • 0

A valódi tabu - Milyen megbékélés ez?



A június 26-ai csúrogi „megbékélés" egyre inkább csak színjátéknak tűnik annak fényében, ahogyan a két állam, Szerbia és Magyarország a ma még élő, 1944–45 őszét-telét túlélő, a későbbiek folyamán a társadalomból kirekesztett, „népellenség"-nek megbélyegzett, ma többségükben 80 év körüli áldozatokhoz viszonyul. Magyarország és Szerbia közös felelőssége, hogy ezen maroknyi, ma még élő idős áldozatot a 2006. és a 2011. évi törvény értelmében kártalanítsa (ha már nem hajlandóak az esetleg ma még élő, szintén aggastyán korú partizán bűnöző tetteseket felkutatni, és háborús bűnösökként bíróság által elítélni).


És ez a valódi tabu, amihez a magyar államvezetés még véletlenül sem mer hozzányúlni.


Amikor június 26-án egyik 1944-es délvidéki mártír ma nyolcvanéves lánya a rendőrkordonon váratlanul áthatolva mintegy öt méter távolságra került Áder úrhoz, és megkérdezte tőle, mi lesz a sorsuk a mártírok ma még élő gyermekeinek, akik 10-15 évesen, gyerekként maguk is átélték '44 borzalmait, és később egy életen át megbélyegzettként éltek a volt Jugoszláviában (nem engedték őket egyetemre, nem volt lehetőségük munkába állni, nem kaptak útlevelet a hatvanas évek végéig, nem egy esetben 1970-ig, miközben mások már 1961–62-ben kivándorolhattak az első hullámban Németországba vendégmunkásnak stb.), akkor Áder úr elfordította a fejét ettől az idős asszonytól, válasz nélkül hagyva őt (a szerb TV bemutatta a jelenetet, a magyar TV érdekes módon kihagyta).

Ebben – tehát a már csaknem két éve létező törvényes lehetőség kihasználásában – Magyarországnak ugyanakkora felelőssége van, mint magának Szerbiának.

Milyen megbékélés ez, amikor egy maroknyi aggastyán túlélő, akik végigszenvedték a megbélyegzés és a kirekesztés évtizedeit, nem tudnak élni a törvény adta lehetőségekkel, miközben a Kopár-szigeteket megjárt szláv nemzetségű sorstársaiknak sorra ítélik oda a szerb bíróságok a kártérítéseket?!
Miért siklik át a magyar kormány és a magyar parlament azon, hogy a belgrádi Rehabilitációs Bizottság nemzeti alapon diszkriminál, és a törvény által előírt 90 napos válaszadási határidőket többszörösen túllépi, nem egy esetben egy teljes év elteltével sem reagál a magyar áldozatok ma még élő, a borzalmakat túlélő, ma 80 év körüli gyermekeinek a kérelmeire?!

Van olyan eset is, hogy egyik áldozat pert nyert annak a városnak a bíróságán, ahol '41 tavaszán az édesapja szerbek tucatjait mentette meg a Horthy-alakulatok általi kivégzéstől (egyes becslések szerint nem 19 áldozata lett volna a magyar bevonulásnak '41 áprilisában abban a városban, hanem akár 150-200 is lehetett volna, ha az édesapja nem vállal garanciát a kommunizmussal meggyanúsított szerb városlakókért, többek között egy akkor ismert orvosnőért is), s a szerb állam megfellebbezi a pozitív ítéletet – amelyben a bíróság 730 ezer dinár fájdalomdíjat ítélt oda neki –, arra hivatkozva, hogy a kereset 2010-ben, túl korán lett beadva!

A fellebbviteli bíróság pedig Újvidéken mintegy 20 hónapja nem hoz ítéletet, a bizottság Belgrádban pedig csaknem egy éve szintén hallgat, többszörösen átlépve a 90 napos válaszadási határidőt!

Milyen megbékélés ez?

Ha a magyar állam ezt megbékélésnek nevezi, akkor legyen szíves és kártalanítsa ő maga ezt a maroknyi áldozatot a szerb állam helyett most, a ma érvényes törvények alapján, míg a 80 év körüli áldozatok még élnek, aztán később rendezze a számlát a szerb állammal.

Ez lenne, kérem szépen, a megbékélés, enélkül sajnos nem beszélhetünk semmilyen megbékélésről – porhintés és álságos színjáték!

Zagyva Tibor


  • 0

HINTALÓ - Petrás J.- Back Z.- Szijártó Zs.



Alattam billeg a hintaló,
Zsebemben csúzli, üveggolyó,
Várakat húzok homokból,
Megvédem minden gonosztól!

Kezemben kard, kard,
Szívemben tűz, tűz,
Ember bízz, és küzdve küzdj!
Sodorjon szél, szél,
Mit bánom én, én,
Aki hitvány mit sem ér!
Lá-lá-lá-lá-lá.

Rossz iskolába kerültem,
Puskák lapultak a zsebemben,
Hittem, hogy minden szép és jó,
De az élet ennél durvább tanító!

Dolgozom, a törvényt tisztelem,
De zsebemben csúsztatva ott van bokszerem,
Bár a dolgok jó oldalát kell nézni,
Azért a rossz arcokra jobb felkészülni!

Tisztességben megvénültem,
De a csúzli és bokszer még mindig a zsebemben,
Alattam, billeg a hintaszék,
És ha újra kezdhetném, ugyanígy élnék!





A dalban végigjárjuk az életet a hintalótól a hintaszékig, úgy, hogy bár az idő elszáll, de az ember mit sem változik belülről, mert a hazaszeretet valahol a génjeinkben hordozva örököltük meg, és adjuk tovább, nemzedékről nemzedékre. Így tudott fennmaradni a magyarság az évezredek alatt. 

Hordozzuk magunkban Hun Attila jellemvonásaitól kezdve át a történelem viharain keresztül minden megénekelt, vagy elfeledett hősünk életének egy darabját. Ez a dolog megfoghatatlan, mégis meghatározza életünk minden pillanatát, és így válunk mi is a jelen történelmünk és a jövőnk alakítójává. 

A láncot nem szakíthatjuk meg, nem is tudnánk, hiszen Isten a magyarnak küldetést adott, és kinek-kinek meg kell találnia saját életében azt az utat, amit az Isten és Haza dicsőségére végig kell járnia. Van, akinek hadvezérré, és van, akinek kováccsá kell válnia, de mindegyik fontos, hiszen ne feledjük, volt már olyan csata, ami egy rosszul bevert patkószög miatt veszett el. 

A nemzet iránti elkötelezettség, nemre és korra való tekintet nélkül buzog fel minden jó magyarban. Voltak, és lesznek is Zrínyi Ilonák, Bulcsúk, Széchényik, Tóth Ilonkák. Nem vagyunk kevesebbek, sem többek példamutató elődeinknél. A hősök ma is köztünk járnak, és, még ha nem is tudjátok magatokról, higgyétek el, hogy egy megfelelő történelmi pillanat minden magyart hőssé avat. Ide születtünk, itt élünk, és itt öregszünk meg, de csak a testünk, hiszen a lángoló lélek mindig fiatal és életerős vidám tekintettel vértezi fel a még oly ráncos szempárokat is. Rettegjen az, ki a magyarra kezet emel, mert karddal s tűzzel veszünk elégtételt. 

S ha ez a tisztesség nem adatik meg egy nemzedéknek, akkor majd gyermekei megteszik, mert a magyarság nem csak jelen, hanem a kezdetek kezdetétől való, és az idők végezetéig tart. Tehát vetkőzzük le a mások által ránk erőltetett hitvány pesszimizmust, és bizalommal, derűlátóan tekintsünk jövőnkre. A régi idők táltosai tisztában voltak azokkal a hatalmas energiákkal, amik a világot belengik, ezek pozitív, és negatív hatásúak az emberre, vagy akár egy egész nemzetre nézve, szóval, amelyikre jobban vágyunk, azt vonzzuk be.  

Kárpátia

  • 0

(Más)napló és elnöki elutasítás




A mai Magyar Szó fő (címlap alatti) hírként közli: „Díjözönnel kezdődött a jubileumi palicsi fesztivál”.

A palicsi filmfesztivál lenne – még ha jubileumi is – a legfontosabb esemény a vajdasági magyarság számára? Aligha.  

Tudjuk, hogy komoly gondok vannak a napilap szerkesztéspolitikájával – amelyet Pászor István (a Vajdasági Magyar Szövetség – VMSZ) és Kohecz Tamás (a Magyar Nemzeti Tanács – MNT) (magán)újságjának is neveznek. Különösen amióta (2011. június 23-án) a Magyar Nemzeti Tanács leváltotta a főszerkesztőjét és kinevezte a mostanit.

Az itteni magyarságot érintő gondok, problémák nemigen kapnak helyet a lapban. Különösen nem a bíráló elemző írások, újságírói kutatások. Annak ellenére, hogy a közösség jogainak megvalósulása/megvalósítása kellene, hogy legyen az elsőrangú feladata.
A múlt héten javasoltam a lap egyik ismertebb újságírójának, hogy írjon a vagyon-visszaszármaztatással kapcsolatos akadályokról. Felajánlottam neki, hogy a rendelkezésére bocsátom az ezzel kapcsolatos dokumentációmat. Azt a választ kaptam, hogy majd „megkérdezi a szerkesztőt”. A mai napig nem jelentkezett.


***




Tomislav Nikolić szerb elnök aláírásával a mai napon kézbesítették számomra azt a határozatot, amellyel elutasította Illés Zsolt temerini elítélt kegyelmi kérvényét, amely 2012. október 16-án lett átadva.

Illést az újvidéki (akkor) Kerületi Bíróság K-474/04 számú 2005. április 11-i ítéletével 13 év börtönbüntetésre ítélte.

A „temerini fiúk” néven elhíresült bűnügyben az említett bíróság összesen 61 év börtönbüntetésre ítélt öt temerini fiatalt, akik közé Illés is tartozik, az időközben (kábítószer túladagolásban elhunyt) Zoran Petrović ellen elkövetett gyilkossági kísérlet miatt.
Két elítélt, Horváth Árpád (aki 10 évet kapott), és Szakáll Zoltán (akit 11 és fél évre ítéltek), az amnesztia törvény és (részleges) elnöki kegyelem alapján 2012. november 30-án egyszerre szabadult a Sremska Mitrovica-i (Szent Demeter-i) börtönből. Az ötödik elítélt, Máriás István is ebben a börtönben tölti 15 éves szabadságvesztését.  

Bozóki Antal


Újvidék, 2013. július 15.


  • 0

NEMZET? – LAKOSSÁG!...




Én vagyok polgári magyar.
Van házam, nőm, van egy gyermekem.
Életünknek csak egy célja van:
Nekünk, hármunknak, jó legyen!

A gyerek óvodába jár.
De tud már szerbül! Tud már angolul!
Tud játszani komputereken!
Magyarul meg majd megtanul.

Vers-tudni? Magyarul? Ugyan!
Én sem tanultam, mégis megvagyok!
Úgy is majd szerb iskolába jár!
Lesznek nekik terhek! Nagyok!

Hogy kihalunk? Mi? *Ma kakvi!
Kisfiam is unokát fog nemzeni!
Tudom, úgy hívják majd, Hogy Endrju!
Le se kelljen fordítani!

Pénzért minden venni lehet!
Oda kell menni, ahol sok van az!
Ha én nem, majd ő elmehet!
Csak jó legyen! Hát nem igaz?

+Burány Béla

(A „Népemmel szeretném megbeszélni” ciklusból)

* Ugyan már!

+Burány Béla (Zenta, 1931. február 12. – Zenta,2008. december 9.) vajdasági orvos, epidemiológus, néprajzkutató, szociológus és közíró. 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjává választották.

  • 0

Miért rúgtam a bilibe? (,mert munkanélküli doktor vagyok Zerbisztánban és megaláztak...)


„nem, köszönöm, de nem”

Kedves olvasóim előre figyelmeztetem: explicit leszek és szabad szájú. Előre megmondom miért: a kertelés néha nem hoz semmit és bizonyos dolgokat a nevükön kell megnevezni. Hiába „becézek” bizonyos eseményeket, embereket, attól hogy szépen „körülírtam” őket azok még azok nem vállnak szebbé vagy pozitívvá. Pontosan egy éve hogy belerúgtam a vödörbe. Vagy még inkább: a bilibe. Legalább is én úgy nevezném az eseményeket, annak ellenére, hogy pár barátom, ismerősöm szerint, inkább „megszívattak” az ügyben mintsem magam jószántából okoztam volna a rám nehezedő történteket. 

          Azoknak az olvasóknak, akik múlt évben nem értesültek vagy nem követték az *„ügyem” röviden pár szóban: a 2012 – ki választások előtt a Demokrata Párt (DP) tagjainak az jutott eszébe, hogy meglehet, mégis kellene valamit tenni a pár tized (száz?) vajdasági munkanélküli doktori titulussal rendelkező fiatal kutatóval, diplomással. Így síppal–dobbal a Tartományi Tudományügyi és Technológiafejlesztési Titkárság pályázatot hirdetett ki mely a minden doktori fokozattal rendelkező, munkanélküli személy foglalkoztatását és itthon tartását hivatott szolgálni, akár egy munkahely biztosításában, akár egy kutatói projektum támogatásában egy éven keresztül.

          Az ötlet magában jó is lett volna, mivel minden olyan doktori fokozattal rendelkező személyre vonatkozott volna, aki idehaza vagy külföldön szerezte meg tudományos fokozatát. Sajnos, a pályázat eszmei „megalkotásától” kezdve – két hónappal a pályázat konkrét kihirdetése előtt –  s még pontosabban a pályázat hatályossága kezdőnapján hihetetlen nagy média-robajjal járt. A Titkárság jobban értesítette a sajtóvilágot, mint az egyetemeket, kutató központokat.

            Jómagam is, még pár fiatal PhD-sel is meg lettem híva már januárban a Titkárságba hogy, idézek: „pozitívan beszéljek” a sajtó képviselői előtt a pályázatról anélkül, hogy bármilyen információval rendelkeztem volna abban a pillanatban a pályázatról (sic!). Visszatekintve látom, hogy cum laude kellett volna beszélnem „hogy mennyire hálás vagyok azért a megadott alkalomért”.
S utána jött, aminek jönnie kellett. E–mailben értesítettek, hogy a pályázatot megnyertem és hogy szíveskedjek (megint!) a sajtó képviselői előtt lekezelni Bojan Pajtićtyal és aláírni a kutatói projektumom támogatását. Megköszöntem jóhiszeműen a segélyt, és megkértem a Tartományi Titkárság képviselőjét (egy bizonyos Jurišić-nét) hogy bármely más pillanatban írjam alá a szerződést... S habár a lokális és még a belgrádi sajtó is foglalkozott az ügyemmel (úgy lett beállítva mintha a „kezelés” miatt nem részesülhettem a támogatásban), a valódi motivációm okai valahogy árnyékban maradtak. Érdekes módon, maguk az újságírók sem firtatták ugyan miért nem akartam megjelenni személyesen a sajtó képviselői előtt Pajtićtyal, aki sorban aznap lekezelt a munkanélküli doktorokkal a nélkül is, hogy részleteit ismerte volna a pályázatnak, ami egy hozzám intézet levelében később ki is derült...

          Miért nem voltam hajlandó megjelenni azon a híres „kezelésen”? 
 Tudatosan „törtem” volna ki a nyakam, avagy „megszívattak”?

          Kedves olvasóim, használom egy első éves évfordulóját az ügynek és ünnepiesen kijelentem: igenis, tudatosan nem jelentem meg azon a napon Pajtić úrral lekezelni és a média képviselői előtt mutatkozni egy tartományi nevesebb (hírhedt?) politikussal. Tudatosan tettem ki magam a média górcsője alá, és igenis, tudatosan rúgtam bele a bilibe. Pár barátomat elvesztettem, pár kollégám félkegyelműnek keresztelt el, maga a párom is értelmetlenül pislogott rám, s még postásunk meg letámadta anyámat a „hálátlanságom” miatt. Néhány „jóhiszemű” kolléga még meg is jegyezte: ámokfutó lettem, soha nem fogok munkát találni Zerbisztánban...

          A pénz az jól jött volna. S gondolom, hogy eddigi tudományos munkásságommal már előre is megérdemeltem volna. Doktori titulussal rendelkezem 2005 óta, és a franciául megírt és megvédett PhD-met önmagam erejéből érdemeltem ki (még a szüleim sem tudtak anyagiakban támogatni, édesapám halálosan feküdt a betegágyán még a 2000 – es évek elején és még 2002– ben elhunyt). 
Jugoszlávia/Zerbisztán támogatásában soha nem részesültem, de semmiben. Az első egyetemi diplomámon (1996–ban diplomáztam Újvidéken az első egyetemmel) még a nevem is megszerbesítették. A tudományos kutatói munkásságom első tíz évében aktívan publikáltam és előadást tartottam négy nyelven Európa és Észak – Afrika szerte ahol a Vajdaság népi gyógyászatáról, népességéről tartottam előadást és írtam tudományos cikket.

          Pajtićtyék nem szívattak meg. 

Teljesen tisztában voltam kivel volt dolgom: hiszen itt a politikai „elit” csakis a választások előtt mutat némi érdeklődést a „jobbágyak” iránt – mármint az egyszerű ember sorsa iránt. Ilyenkor dobnak némi alamizsnát a túlpakolt asztalaikról: pár támogatást a tudománnyal foglalkozó személyeknek, intézményeknek, kultúrközpontoknak, pár nem létező munkahelyet és egy csomó üres ígéretet. Az állampolgárok pénzével szabadon, és hozzátenném, bőkezűen rendelkeznek, kiváltképp a kóma – sógor pénzelésében.

          Demonstratívan rúgtam bele a bilibe. Bojan Pajtić és a retyerutyája a vajdasági munkanélküli PhD diplomásokat a választások előtti párt – marketingre használták fel. Pár fénykép, interjú a TV–n, kezelés és mosoly és cserébe az egy évet érő alamizsna amit „első munkahelynek” neveztek el. Utána, zsupsz, ki az utcára megint. A következő választásig.

          Kedves olvasóim megkérdezném, miért támogatnám a Demokrata Pártot – s ha már ott vagyok – miért támogatnék bármely pártot is, ha nem fűz hozzájuk semmilyen személyes meggyőződésem? Pénzért??  „Biztonságért”?? Elnézést, kedves olvasóim, de az ilyesminek neve van a magyar nyelvben: kurváskodásnak hívják az ilyen „cserét”. Személyesen nem voltam és nem leszek hajlamos a pártokkal „bratyizni” bármilyen anyagi vagy egyéb előnyökért. Sem a demokratákkal, sem a haladókkal, semmilyen szerb párttal, de magyarral, de még zimbabweival sem. Tudós vagyok. Értelmiségi vagyok. Nem politikai „szatellit” és kiváltképp nem ideológiai kurva.

          PhD–met és a tudományos munkásságom és tudásom nem a politikai pártok és egyének támogatására használom. Személyesen is, akár Pajtić és a retyerutyája is – akár a VMSZ-ből akár a Radikális Pártból – hozzátenném itt különbség nincs – a közszolgálatnak dolgozunk. Mármint munkásságommal adósa vagyok a vajdasági embereknek, a jövő nemzedékének, végső célban az emberiségnek. A kutatói munkámmal, írásaimmal, publikációimmal, előadásaimmal felelős vagyok az eljövendő generációkkal szemben. S hozzátenném: az ebből kifolyó viselkedésemmel is. Az ebből alakuló reputáció az egyedüli, amivel rendelkezek és az el nem árulandó. Ez az, amit a vajdasági/szerb pártok és a retyerutyájuk konstans elfelejteni látszanak. Vajdaság polgáraiért és miatt ülnek azokban a kényelmes, túlfizetett bőrfotelokban és nem vice – versa.

          Jómagam ezt megtehettem, nem mentem el a támogatásért talpat nyalni és fényképezkedni Pajtićtyal – az egy éves kutatói támogatást nem kaptam meg (máskülönben megjegyezném a civilizàlt országokban a támogatás postán érkezne és nem volna annyi médiatikus díszbaszás mint itt...).

          Az egyszerű emberek, amilyen jómagam is vagyok, más hatalommal nem rendelkezik csak a „nem, köszönöm, de nem” – el. Szerintem annyi elég is lenne, hogy az ún. „egyszerű ember” visszanyerje a hatalmát a saját sorsa felett. A pártok által bevezetett (sz)ekszplotációhoz két fél kell. Mint a tangóhoz. Nincs tangó, ha nincs két egyén. Nincs kihasználás, ha az egyik nem megy bele a „játékba”. És nincs „játék” sem ha az egyik elküldi melegebb tájakra a másikat. Főleg ha a többség indít be egy szép „nem”-et... Bele kell rúgni a bilibe. Hogy csak zengjen.

Nemrég valami hajmeresztőt hallottam egy közeli ismerősömtől, ami jól leírja az embertársaink egy részének a mentalitását. Az illető jóhiszeműen magyarázta mennyire „fontos manapság jóban lenni a pártokkal”, hiszen az ember „másként nem tud érvényesülni”. Érvényesülni????? Mi a fene????
A kedves illető nem tudja, hogy az alapvető emberi jogok közé tartozik a munkavállalás joga? Érvényesülni??

          Kikérném: hogy tudna egy éhes ember érvényesülni – hiszen az állampolgárok nagy része már arrafelé tart... Milyen emberi tulajdonságokkal vagy készséggel – munka, művészeti, emberi téren – rendelkezik az az egyén, aki talpnyalás által számít „érvényesülni”? Mióta pozitív karaktervonás a gerinctelenség, ami elősegíti a talpnyalást? Evolutívan előnyös lenne hosszú távra?

          Ne érvényesüljön az a személy, aki olyan emberkörbe tömörül, ahol az egyéni érdekek vannak előnyben részesítve – s ezt még a hülye is tudja, hogy a pártok hagyományosan azokat az embereket vonzzák magukhoz, akiknek sem tudásuk, sem személyes karakterük, és tetejében még más adottsággal sem rendelkeznek. Az ilyenek azért tömörülnek csordába, mert másként nem tudják megállni az emberi helyüket. Ehhez gerinc kell. A gerinc az, ami az érvényesüléshez szükséges, nem a párttagság. Oda elég egy pléhpofa és egy jókora nyelv a benyalásra.

S kedves olvasóim eddig be is láthatták – volt idejük jócskán az elmúlt húsz évben saját bőrükön megérezni: a pártoknak való benyalizás nem hoz kenyeret az asztalra, vagy ha hoz is rövidtávon és piszkos úton. Itt, e földrajzi szélességen, hosszúságon „biztonság” nincs; nincs „biztos munkahely”, „biztos pénz” és „biztos mindennap”. S az eddigi modus operandi – magyarán: a „pártok segébből fityeg ki a cipőpertlink” – nem szolgál semmire. Mert már semmink sincs. Gyerekeink, rokonaink tömegesen elhagyták Zerbisztánt, a munkahelyeinket elveszítettük (ha volt is valamikor...), a gyárak becsuktak, templomok nyíltak helyükbe és csak az életünk maradt meg. Ezért a benyalizás nem válik be és nem is fog. A változásokhoz meg gerinc kell. A pártok és a pártokkal való kacérkodásnak véget kell vetni, méghozzá minden szinten. Bele kell rúgni a bilibe. Hogy csak zengjen.

Újvidék, 2013. július 9. 
Dr. Vivod Mária

*"ügyem":

Dr. Vivod Mária bírósághoz fordul 
a tartományi tudományügyi titkárság példátlan cselekedete miatt


Decemberben írtunk a Tartományi Tudományügyi és Technológiafejlesztési Titkárság pályázatáról, mely a doktori fokozattal rendelkező, munkanélküli személyek foglalkoztatását és itthon tartását hivatott szolgálni. Cikkünkben megszólaltattuk a munkanélküli dr. Vivod Mária antropológust is, aki akkor ezt nyilatkozta: „A tartományi titkárság kínálta lehetőségről eddig nem tudtam, de szeretnék élni vele, feltéve, ha nem szükséges a külföldön szerzett oklevelem honosítása és a pártpolitikai elkötelezettség.” Következetességének, hogy a pártpolitikai marketingből ki akar maradni, az lett a következménye, hogy nem kapta meg a beígért ösztöndíjat. 
 
A Franciaországból hazatért, öt nyelvet beszélő, harmincévesen már a tudományok doktorának számító antropológust tegnap hivatalosan is értesítette a tartományi titkárság, hogy a 2012-re szánt eszközöket „teljes egészében felosztották”. Idézzük azt a szerb nyelvű levelet, amelyet Biljana Juribašić segédtitkár írt alá: „Tisztelt Hölgyem, értesítjük Önt, hogy befejeződött a Jogosultság az első esélyre elnevezésű akciónk nyílt pályázatának megvalósítása, mely alapján 2012. február 8-án benyújtotta jelentkezését. Az eszközök a 2012. május 15-én kézbesített határozatok alapján a 2012-es évre vonatkozóan teljes egészében felosztásra kerültek. Önt, akárcsak a többi jelöltet, akik, sajnos, a korlátozott eszközök miatt nem kötötték meg a támogatási szerződést az előirányzott határidőn belül, felkérjük, hogy továbbra is kövesse a titkárság által kiírt pályázatokat, amelyek az eszközök biztosítását követően várhatóak, és pályázzon azokra. ”

Az eset érdekessége, hogy áprilisban a titkárság még arról tájékoztatta dr. Vivodot, hogy a pályázatát elfogadták, majd e-mailben értesítették, hogy „a határozatok és a szerződések ünnepélyes aláírása és átadása” május 15-én (a választási kampány idején) lesz. A tudós azonmód válaszolt is a levélre, melyben kérte, hogy a szerződését más időpontban írhassa alá, ugyanis nem szeretne részt venni a pályázat „médiaexploatációjában”. Egy nappal az „ünnepélyes esemény” előtt újabb levelet kapott, melyben a titkárság hivatalnoka dr. Dragoslav Petrović titkár üzenetére hivatkozva a következőket írta: „A határozatokat dr. Bojan Pajtić, a Vajdasági Kormány elnöke fogja átadni holnap. Amennyiben holnap nem jelenik meg a végzések átadásának és a szerződések aláírásának eseményén, nem tudom, ki fogja kézbesíteni, és egyáltalán kézbesíteni fogja-e Önnek valaki a határozatot.”


 A szerződések május 15-ei átadása, amelyen dr. Vivod Mária nem volt jelen
Vivod újabb válaszlevelében magyarázatot követelt, hogy valóban egy „pártapparatcsikkal” való lekezeléstől teszik-e függővé a támogatásukat, fölvillantván annak lehetőségét is, hogy a médiához fordul az eset kapcsán.

A „nagy nap” reggelén Vivod Mária személyesen is felkereste a titkárságot, ahol elmondása szerint Biljana Juribašić segédtitkár fogadta. „Még a számat sem kellett kinyitnom, Juribašić azt mondta, hogy természetesen félreértés történt. Fölvázolták, hogy mi van a szerződésben, majd közölték velem, hogy nemsokára postán kiküldik a szerződést, amit, miután aláírtam, behozhatok személyesen, vagy visszaküldhetek postán” – meséli az antropológus-kutató.
Május 23-án azonban újabb váratlan fordulat következett. „Ugyanez a személy fölhívott telefonon, és közölte, hogy fölfüggesztették a szerződésemet, mivel »elutasítottam az aláírását« , ami egyszerűen nem igaz” – mondja Vivod.

A kutató ezt követően nyílt levéllel fordult a tartományi kormány elnökéhez, amelyben azt követelte, hogy tegyen lépéseket a nevében elkövetett igazságtalanság helyrehozása érdekében.
A kormányelnök irodájában a sajtó érdeklődésére megerősítették, hogy Vivod Mária levelét megkapták, és válaszolnak is rá, de az ügyben a tudományügyi titkárság az illetékes. A titkárságon nem tudtunk szóbeli magyarázathoz jutni az ügy kapcsán.
Vivod Mária a Magyar Szónak elmondta, az esetről értesítette a vajdasági ombudsmant és bírósági feljelentést is tesz. A titkársággal folytatott levelezése interneten is elérhető a http://pistaljka.rs/home/read/223oldalon.

PRESSBURGER Csaba
Magyar Szó, 2012. június 1., 1. és 9. o.



Copyright © / Rock Meetings

Template by : Urang-kurai / powered by :blogger