Rock Meetings

"Az én véleményem nekem elegendő és fenntartom a jogot, hogy azt védjem, minden konszenzussal, minden többséggel ellentétben, bárhol és bármikor. Mindenki, aki nem ért velem egyet, számot kérhet, sorba állhat és megcsókolhatja a fenekemet."




Hajnal Jenő reagálásából számomra nem világos, hogy most a Délhír portálnak adott interjúmtól, vagy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet (VMI) – amelynek igazgatója – kiadásában megjelent, A magyar közösség Szerbiában című könyvemtől (melynek felelős szerkesztője) határolta el magát.
Amennyiben az interjúmtól határolta el magát, arra természetesen joga van, függetlenül attól, hogy személyiségét egy szóval meg nem említettem. Nekem viszont arra van jogom, hogy elmondjam a véleményem, ha megkérdeznek. Más dolog, hogy ez tetszik-e valaki(k)nek, vagy sem.

A Délhí portál megkeresett, interjút kért tőlem, én pedig válaszoltam a kérdésekre, ahogyan tudtam. A 67 életévem és a jogi pályán eltöltött 43 munkaév, a 24 megjelent könyv és a sok száz írás, amit (több nyelven is) publikáltam, talán feljogosít arra, hogy elmondjam, hogyan látom a vajdasági magyarok helyzetét. Ezzel lehet egyet nem érteni, „elhatárolódni”, csak éppen meg kellene mondani, hogy mi az, ami nem fedi a valóságot. Ez viszont Hajnal Jenő szövegéből sajnos kimaradt. Nem kell aggódni, az „elhatárolódásával” bizonyára bebiztosította magát a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) vezetőségénél.

Abban az esetben viszont, ha Hajnal Jenő a könyvemtől határolta el magát, akkor nagyon furcsa szituáció állt elő. Mivel Hajnal nem csak a VMI igazgatója, de a könyv „felelős szerkesztője” is, ez azt is jelentené, hogy önmagától is elhatárolódott.


Azt írja, a kötet megjelenését „hosszú előkészítés, alapos előmunkálatok” előzték meg. Ebből azonban az olvasó nem tud(hat)ja meg, hogy a könyv nem „másfél évig” készült, mint ahogy Hajnal Jenő írja, hanem már 2010-ben, a 2000. október 5-i hatalomváltás 10. évfordulójára meg kellett volna megjelennie. Aztán a VMI-nek mindig fontosabb volt valamilyen más kiadvány (esszé, vagy novella kötet), mint a vajdasági magyarok aktuális helyzetét bemutatni igyekvő kiadvány. Persze, egy szóval sem mondom, hogy ilyen köteteket nem kell kiadni, csak éppen valamiféle egyensúlyt kellene tartani a társdalom-tudományi kiadványokkal, amelyekből egyre kevesebb van.

Az én könyvemnek a megjelenésre pedig folyamatosan tolódott, majd megjelenik februárban, majd júniusra meglesz… Mondhatnám azt is, hogy szabotálódott. Már úgy volt, hogy visszavonom a kiadótól. Ha Bárdi Nándor, a könyv szerkesztője nem lett volna kitartó, talán meg sem jelenik. Köszönve persze Matuska Márton, valamint Bálint István közismert újságírók recenziójának is.

Embertelen nagy munkát végeztem, hogy a könyv kéziratának időszerűségét megtartsam. Félévenként csaknem teljesen újra írtam, mivel nem akartam olyan kéziratot kiadni, amelyikben régi adatok vannak. Nagyon jól tudja ezt Hajnal Jenő is. (Egyébként CD-n megvan a könyvnek minden változata, amit postáztam neki. Remélem, akad majd valaki, aki ezeket fel tudja majd használni, összehasonlító tanulmány készítéséhez a vajdasági magyarok helyzetének alakulásáról.)

A könyv történetéhez tartozik az is, hogy a Magyar Tudományos Akadémiában (MTA) kerekasztal vitát javasoltam a kéziratról. Erre azért nem került sor, mivel Pesten „mind Vékás (János), mind Várady (Tibor) elutasította” azt. Pedig csak az szerettem volna, hogy végre legyen egy valós tanulmány a vajdasági magyarok helyzetéről. Ez, persze, egyesnek nem felel meg, mert akkor meglátszik, hogy itt bizony problémák is vannak.

Sok akadályt kellett, tehát, leküzdenem, amíg a könyv megjelent. Olyan megjegyzések is voltak a felelős szerkesztő részéről, hogy „sok benne a név”, „a politika”, meg hogy „hagyjam ki” ezt vagy azt a részt.


Aztán a könyv elején köszönetet akartam nyilvánítani az Európa Tanács egyik független magyar képviselőjének a támogatásáért, de azt sem nem lehetett, mivel az „Jobbikos képviselő”, stb. Azt már csak mellékesen említem, hogy sokéves munkámért – honorárium helyett – könyveket és (most már) bírálatot kaptam.

Arra a megállapításra jutottam, hogy nálunk könyvet írni a jelenlegi körülmények között nem érdemes. A kiadókat, a szerkesztőségeket a vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) által támogatott és a Magyar Nemzeti Tanács által kinevezett személyek uralják. Ha ezekkel nem vagy jóba, nem dicshimnuszt írsz a VMSZ-ről, nem tartozol valamelyik vezetőjének a holdudvarához, akkor bizony „hiába meszeltél”.

Ha pedig ezt elmondod, rád sütik, hogy „rosszindulatú” vagy, „gyengíted”, „rombolod” a közösséget.
Csak két példát említek: Készítettem egy Európai Integrációs Lexikont (Forum könyvkiadó, 2007.). Korhecz Tamás (akkor kisebbségügyi titkár) ennek a megjelentetést nem támogatta. Támogatta viszont a Szegedi Állam- és Jogtudományi Kar Európai Tanulmányi Központja, az Esély a stabilitásra és a Közösségek Európájáért Alapítvány. A könyvhöz az előszót Becsey Zsolt, az Európai Parlament akkori képviselője írta. Bizonyára nem tette volna, ha nem tartja arra érdemesnek a kéziratot.

Korhecz Tamás (most az MNT elnöke) – ezt is bennfentestől tudom – nem támogatta a négyköteles szerb-magyar (817 oldalas) Jogi szótáramnak (Árgus, Újvidék 2011) a kiadását sem. Az MNT aztán (több millió forint támogatással) kiadott egy ugyanilyen csak jóval szerényebb, mindössze (170) oldalas szótárat. Az eseményről a Magyar Szó persze első oldalon számolt be, miközben az én szótáramat agyonhallgatta.


A másik dolog, ami miatt válaszolok Hajnal Jenő „reagálására”, az egyszólamúságra törekvés, ami az írásából kicseng. Ha úgy képzeljük el „a vajdasági magyar kultúra közösségteremtő és -építő szerepének erősítését” hogy mindannyian egyformán gondolkodunk, egy pártnak a szekerét akarjuk tolni, méghozzá nem is biztos, hogy jó irányba, akkor én abban nem szeretnék részt vállalni.

El kellene, tehát, gondolkodni a felelős tisztségben lévő uraknak: Milyen kultúrát és milyen könyvkiadást is akarunk? A jelenlegi viszonyulás ugyanis nem segíti elő a kultúra fejlődését, sokszínűségét, pluralizmusát, a közösség fejlődését pedig egyenesen hátráltatja. (A Magyar Szó, amióta Varjú Márta a főszerkesztő nem közli az írásaimat, újabban pedig már a Vajdaság Ma sem. Ennyit a sajtószabadságról. Pedig valamelyik nagyokos azt mondta: „A fejlődést csak a vélemények ütköztetése viszi előre”.)

Sajnos mindez a rossz emlékű egypártrendszert idézi, amelyben „minden szép és ideális”, amelyben mindenki egyformán gondolkodik. Olyan rendszert, amelyben nem az érvek, a tények és a bizonyítékok a fontosak, hanem hogy mit mondasz, írsz a „legnagyobb pártról”, amely „engem kinevezett”, vagy annak vezetőjéről. Köszönöm szépen, de ebből nem kérek. Azt viszont határozottan megígérem, hogy továbbra is elmondom a véleményem. Ha tetszik, ha nem.  


Kapcsolódó írás:

a VMMI igazgatója,a kiadvány felelős kiadója és szerkesztője

a Magyar Nemzeti Tanács Közigazgatási Hivatala

Válasz az MNT Közigazgatási Hivatalának

A Magyar Nemzeti Tanács Közigazgatási Hivatala (MNT KH) – a fogadatlan prókátor szerepében – „reagált” a Hajnal Jenőnek írt válaszomra. (Hacsak erre nem Hajnal Jenő kérte fel.)
A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) által irányított MNT KH-nak természetesen a jogában áll védeni az általa kinevezett igazgatót. Ha pedig annak „nincs szüksége védelemre”, mint ahogy a KH írja, akkor meg minek a „reagálás”?

A „válaszfélével” kapcsolatban a további gond az, hogy KH az általam kölcsön vett idézetnek, amelynek alapján aztán engem (le)minősít, csak az utolsó mondatára hivatkozik és nem a teljes szövegre. Ezzel megváltoztatta az eredeti idézet értelmét, más kontextusba helyezte. Ez pedig már hamisítás.
A másik – fontosabb – dolog azonban, hogy az MNT KH-a a nyilatkozatom és a Hajnal Jenőnek írt válaszom egyetlen állítását meg nem cáfolta. Más szólva elkerülte a lényeget. Ez viszont a KH-t minősíti.    

A harmadik dolog, amit megjegyeznék: Az MNT Közigazgatási Hivatal csak szeretné, de nincsen abban a pozícióban, hogy „a témát lezártnak tekintse”. A Hivatalnak ugyanis minden tevékenységével el kell számolnia a közvélemény előtt, mint a hogy nekem is. Csak éppen a felelősségünk nem egyforma. Jó lenne, ha ez tudatosodna végre a KH-ban és a vajdasági magyarok jogai ügyében is reagálna.

A héten portálunk Heti vallató c. rovatában közöltük Bozóki Antallal, az Árgus vajdasági magyar kisebbségi jogvédő szervezet elnökével készült interjúnkat, amely aztán rendesen felverte a délvidéki magyar közélet tavának állóvizét. Mindez végül pedig egy nyilatkozatcsörtében teljesedett ki a VMMI-MNT vs. Bozóki Antal vonalon.

A porverést megelőzte egy, a magyarországi 1956-os forradalom szabadkai ünnepi beszédének politikai üzengetése és ökölrázása, ahonnan már sejteni lehetett, hogy portálunk élőhúsba nyúlt azzal, hogy nem követi a délvidéki médiumok szolgalelkületű szerkesztési stílusát.

A fenn említett cikkünk után szerkesztőségi címünkre befutott az első levél, amelyet a Magyar Nemzeti Tanács Közigazgatási Hivatala címzett drótpostaládánknak. Természetesen mi biztosítottuk a lehetőséget mindkét félnek a replikára, hogy mindenki kifejthesse a saját véleményét. Azonban szerkesztőségünket is dorgálás érte a szöveghű anyagok közléséért.

Ugyanis az MNT KH "Válaszféle Bozóki Antalnak" című "levélféle" anyagának egy negyedét kitevő szövegrész azzal foglalkozott, hogy nehezményezte, idézem: "Szeretnénk felhívni az Ön és a portál szerkesztőjének a figyelmét arra, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet rövidítése nem VMI, hanem VMMI.", továbbá kérésüket fejezték ki a tekintetben, hogy: "Legalább a betűk szintjén próbálják meg a valóságot közvetíteni."(idézet vége)

Az ügy apró érdekessége, hogy a betűhiányt számon kérő közleményt hozzánk eljuttató levél, amelyet Varga Diósi Viola, az MNT KH, PR és médiaügyekkel megbízott hivatalnoka szignózott, az üzenetében online médiumunkat "Déelhír portál”-nak" nevezi. Majd pedig így kérnek minket számon, a betűk szintjén.

Erre csak Mózes V. könyve 25. fejezetének 15. sorát ajánlanánk olvasásra, miszerint: "Pontos és hiteles súlymértéked, pontos és hiteles vékád legyen, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked."

Matuska Márton beszéde a VMDP képviseletében Topolyán, 2013. október 27-én, a székelyföldi meneteléssel sorközösséget vállaló gyűlésen.


A világ magyarsága egybetartozásának napjaként vehetjük számba a mait. Aki ebből kimarad, az könnyen magára marad. Engem örömmel tölt el, hogy a délvidéki magyarság politikai pártjai egyikének hívására minden pártunk képviselője eljött. Az az egy távollevő vessen magára.

Három héttel ezelőtt jártam Székelyföldön. Hoztam magammal egy székely kalapot, hogy itt meglengethessem. Már akkor a mai ötven kilométer hosszúra tervezett felvonulás lázában éget nem csupán a vidék, hanem egész Románia magyarsága. Azt követelik, amit 1990-ben, Ágoston András, a frissen alakult VMDK alapító elnöke az akkori évkönyvben így fogalmazott meg: „Úgy véljük, hogy a többpártrendszerű pluralista társadalomban … megvan a helye … a kisebbségi önkormányzatnak, ami lehetővé teszi a kisebbség kollektív jogainak érvényesítését, anélkül, hogy ezzel csorbulnának az állami szuverenitás körébe tartozó jogok. Csakis a demokratikus kollektív jogok birtokában és ügyeinket a lehető legnagyobb önállósággal intézve juthatunk el a célhoz a vészesen felgyorsult asszimilációs folyamatok megfékezéséhez.”

Nem túl sokan figyeltek oda a huszonhárom évvel ezelőtt megfogalmazottakra. Mostanra azonban eljutottunk már odáig, hogy ugyanilyen célok elérése érdekében vállalunk szolidaritást a Topolyától hatszáz kilométerre eső, többségében magyarok lakta területen, ötven kilométer hosszú felvonulást tartó tíz és tízezer magyarral. Ugyan e célért Kanadától Ausztráliáig megmozdultunk. Világüggyé vált az utódállamokban a magyar autonómia kérdése.

Székelyföld magyar lakói! Íme, üzenjük Topolyáról is: egy a célunk! Ennek jeléül emeljük a magasba a kezünkbe tartott kicsi székely zászlóinkat!


Tudatában vagyunk annak, hogy a Székelyföld autonómiája nem csupán az erdélyi magyarok ügye, hanem minden magyaré. A magyarországiaké és a világ bármely más pontján élőké. Hirdethetjük meggyőződéssel,  s mostanában, a magyar állampolgárságunkkal bizonyíthatjuk is, hogy egy a nemzet. Mindannyiunk érdeke, hogy összefogással újra megteremtsük az erős, szilárd Magyarországot, hogy legyen kire támaszkodnunk.

Mit várhatunk el azoktól, akik egymás ellen próbálják most is uszítani az országban, és az annak határain kívül élő magyarokat? Nagy szó-e, ha úgy fogalmazok, hogy bizony szentistváni a feladatunk. Hiszen nem csupán nemzeti autonómiáért kell tüntetnünk és küzdenünk. Magyarország szuverenitásáért is.

Évszázadokkal ezelőtt úgy fogalmaztunk, hogy nem tudott megsemmisíteni bennünket sem török, sem tatár. Most ehhez hozzátehetjük, hogy két elveszített világháború sem, a rövid időre ránk telepedett nácizmus, és a közel fél évszázadon át rajtunk uralkodó kommunizmus sem. De mire számíthatnánk, ha az anyaország nem támogatná a régióban tömegben élő magyarok autonómiaköveteléseit? Mire mehetünk, ha mi jövőre nem támogatjuk a szavazatainkkal azt a politikai vonalat, amely Magyarország megerősítésén fáradozik?

Lengessük meg újra a székely zászlót Topolyán is, a délvidéki magyarok nevében. S bízzunk benne, hogy ők is mellettünk fognak állni, ha akár nemzetközi, akár itteni porondon a közös ügyünkért, a magyar autonómiánkért emeljük föl szavunkat!

            Október 25-én kézbesítették – most már – a Szabadkai Felső Ügyészség vádindítványát a 2012. október 22-én letartóztatott hét adai, óbecsei és temerini magyar fiatal bűnügyében.

            Az ügyészség – amelyet Kollár Országh Tündeképvisel – fenntartotta a vádat, vagyis a fiatalokat továbbra is nemzeti, faji és vallási gyűlölet és türelmetlenség szítása bűncselekményének elkövetésével vádolja. Az egyiket még külön „fegyver és robbanó anyagok jogosulatlan gyártása, birtoklása, hordása és forgalmazása” bűncselekményével is terheli.

            Ezzel egy időben megérkezett a Szabadkai Felső Bíróság végzése, miszerint az ügyben „helyileg illetéktelenek nyilvánította” magát. Molnár Ferenc bíró a végzés indoklásában kifejti: a vádindítvány vizsgálata után megállapította, hogy a Szabadkai Felső Bíróság ebben a bűnügyben „a további eljárás lefolytatására helyileg nem illetékes”.

             A Büntető Eljárási Törvény (BET) 23. szakasza szerint – érvel a bíró – „a büntető eljárás lefolytatására az a bíróság illetékes, melyiknek a terültén a bűncselekményt elkövették, vagy megkísérelték”. Tekintettel arra, hogy mindkét (fent említett) a bűncselekmény Temerinben történt, ebben az esetben Újvidéki Felső Bíróság az illetékes, mivel Temerin község területileg ehhez a bírósághoz tartozik.

            Az Újvidéki Fellebbviteli Bíróság 2013. május 16-i végzésével ebben az ügyben a Szabadkai Felső Bíróságot határozta meg az eljárás lefolytatására.

            Az új (szabadkai) vádindítvány beterjesztésével, az eljáró Molnár bíró véleménye szerint, megszűnt az Újvidéki Felső Ügyészség 2013. január 9-i vádiratának érvényessége. Ez miatt, megszűnt az Újvidéki Fellebbviteli Bíróság végzésének az a jogi következménye is, hogy az ügyben – mivel eljárási nyelvként a magyar a lett meghatározva – a Szabadkai Felső Bíróság járjon el.

            A bíró külön hangsúlyozza, hogy ebben a bűnügyben a főtárgyalás – az akkor érvényes BET értelmében – „soha nem lett megnyitva”. Ugyanis, „az Újvidéki Felső Bíróságon, a 2013. május 8-i tárgyaláson, a vádirat nem lett felolvasva. A bíróság tárgyalási végzéssel állapította meg, hogy az eljárás nyelve a magyar és a tárgyat az Újvidéki Fellebbviteli Bírósághoz továbbította. Javasolva, hogy az illetékességet egy másik tárgyilag illetékes bíróságra ruházza, mivel az Újvidéki fellebbviteli Bíróság nem tud eleget tenni saját határozatának az eljárási nyelvet illetően.”

            – Mivel a főtárgyalás ebben az ügyben még nincs kitűzve, ezért az eljárás nyelve se nincsen meghatározva. A vádirat beterjesztését megelőző eljárás során, a magyar nyelv egyetlen eljáró szerv részéről sem lett megállapítva, mint eljárási nyelv. A nyomozati eljárás szerb nyelven folyt. A Szabadkai Felső Ügyészség a 2013. október 8-i vádindítványában pedig éppen azokat a bizonyítékokat fogadta el, amelyeket az újvidéki Felső Bíróság a nyomozati eljárás során begyűjtött. Mindezek alapján, kétségtelenül meg lehet állapítani, hogy a Szabadkai Felső Bíróságnak nincs meghatalmazása, hogy a Szabadkai Felső Ügyészség vádindítványa alapján eljárjon – áll a végzés indoklásában.

A „temerini hetek” ügye tovább bonyolódik és húzódik. A fiatalok pedig most már több mint egy éve börtönben vannak…

Újvidék, 2013. október 26.

Ferenc pápa felfüggesztette tisztségéből a költekező életmódjával Németországban botrányt kiváltó Franz-Peter Tebartz-van Elst limburgi püspököt, jelentette be a Vatikán.

„A Szentszék úgy ítéli meg, hogy a németországi egyház által folytatott vizsgálat eredményeire várva engedélyezi Franz-Peter Tebartz-van Elstnek, hogy az egyházmegyéjén kívül tartózkodjék” – olvasható a Vatikán közleményében.

Mint már korábbi írásunkban is közöltük, a délnyugat-németországi Limburg püspökének felfüggesztését, aki 31 millió eurót (több mint 9 milliárd forintot) költött egyházi pénzekből rezidenciájára, két nappal azután jelentették be, hogy a katolikus egyházfő fogadta a püspököt. 

A német katolikus egyház előzőleg bizottságot nevezett ki a limburgi püspök kiadásainak vizsgálatára.
A szokatlan intézkedés következtében Franz-Peter Tebartz-van Elstnek el kell hagynia az egyházmegyét, amíg folyik a nyomozás és a könyvvizsgálat.

A Vatikán közleménye szerint „a főpapnak jelenleg nincs módjában ellátnia a püspöki szolgálatot”, és távol kell egy időre maradnia az egyházmegyétől, amelyet erre az időre Wolfgang Rösch általános érseki helynök irányít majd. Az eset kínos helyzetbe sodorta a pápát, aki a szegények oldalán álló szerényebb egyházat szorgalmazott, és felszólította a püspököket, ne éljenek „hercegek módjára".Ferenc pápa arra is ígéretet tett, hogy tisztázza a vatikáni bank sötét ügyeit. 

A német média „luxuspüspöknek”titulálja a főpapot, amióta szeptemberben elrendelték kiadásai ellenőrzését, és kiderült, hogy rezidenciájára legalább 31 millió eurót költött, a tervezett hatszorosát. Trebartz-van Elstet német bírák azzal is vádolják, hogy eskü alatt hazudott az indiai szegénység-programok megtekintésére felhasznált első osztályú repülőjegyekkel kapcsolatban.

A német média hivatalos dokumentumokra hivatkozva arról számolt be, hogy a püspök rezidenciájában 15 ezer euróért rendeltek fürdőkádat, 25 ezer euróért konferencia asztalt és 2,9 millió euróért magánkápolnát. Az 53 éves Franz-Peter Tebartz-van Elst-nek 22 éve van az egyház hivatalos nyugdíjkorhatárának eléréséig, és ha le is mond a limburgi egyházmegye vezetéséről, a püspöki címet és rangot továbbra is megtarthatja.

Robert Zollitsch érsek, a német püspöki konferencia feje, aki a múlt héten találkozott a pápával, hogy megvitassa a limburgi botrányt, felszólította Franz-Peter Tebartz-van Elstet, hogy vizsgálja meg a lelkiismeretét a német egyházban általa okozott válság miatt.

A botrány nyomást gyakorolt a német püspökökre a nagyobb pénzügyi átláthatóság érdekében. Egyes médiajelentések szerint a limburgi botrány hatására sok német hivatalosan kilépett a katolikus egyházból.

Magyarországon hasonló okok miatt vonult nyugállományba az egykori pécsi püspök, Mayer Mihály is.  

Dél-Szerbiából és Koszovóból egyre többen érkeznek a Vajdaságba, és egész utcákat vásárolnak fel, ám nem hajlandóak beépülni a helyi közösségbe és lelakják ezeket az utcákat.

Jelenleg a Vajdaság 13 százalékát teszi ki az újonnan odaköltözött menekültek. A magyar-szerb határ menti Martonoson egyre több a betelepülő. 2005-ben kezdtek bevándorolni Koszovóból. A helybeliek nem látják szívesen az új lakosokat.

A helyi közösség elnöke elmondta: eddig tizenhárom házat vet- tek meg a településen. Nem jellemző rájuk a bűnözés, a számlákat és a helyi járulékokat azonban nem fizetik, valamint a környezetüket is elhanyagolják.

„Nyugtalanok az emberek. A menekültek más mentalitással bírnak, a fiatal gyermekek idős embereket molesztálnak; a boltokba csapatostul mennek be, állandóan figyelni kell rájuk. A nyelvi különbség miatt sem tudnak beilleszkedni a helyi közösségbe, ami nagy problémákat okoz” – magyarázta Horváth Gergely a Kossuth Rádió 180 perc című csütörtöki műsorában.

A helyi orvos szerint egészségügyi szempontból nagy gond az, hogy nem tudják, hányan vannak, milyen betegségeik voltak korábban, illetve milyen egészségügyi ellátásra lenne szükségük. Bizonyos szinten vigyáznak a tisztaságra is és a higiéniára, a kötelező oltásokat azonban elutasítják – emelte ki Dr. Márki István.

A vajdasági Kishegyesre és Bácsfeketehegyre is már évek óta érkeznek betelepülők, akik általában rászorulók, tehát, szociális segélyt igényelnek. Kishegyesen 10-15 menekült család van, Bácsfeketehegyen valamennyivel több. Ezeken a településeken sok ugyanis az üresen álló régi ház, és ezeket olcsón meg tudják venni.

„Vagy közvetlenül, vagy közvetve érkeznek Koszovóból. Szerbiai állampolgárok, van igazolványuk és a legtöbbjük rendelkezik családtaggal a környéken. Segélyekből, támogatásokból meg is tudnak élni valamilyen szinten” – fejtette ki Nagyné Kuti Kis Kovács Ildikó, a Topolyai-Kishegyesi Községközi Szociális Védelmi Központjának kishegyesi osztályvezetője.

Kishegyesen 2006 környékén jelent meg az első koszovói, magát egyiptominak valló muszlim család, azóta azonban rohamosan növekszik az új közösség száma. Az első családban az édesapa vallási vezető, és házának udvarában egy hatalmas imaházat építtetett, amelyet rendszeresen látogatnak a szerbiai és Koszovó különböző településéről érkező hívők.

Kishegyesen elsősorban a fiatalok körében fordul elő összetűzés. Nem egyszer megtörtént már, hogy a betelepülő családok gyermekei agresszíven kísérlik meg érvényesíteni akaratukat, fenyegetve a magyar fiatalokat.

A szociológusok szerint az integrálódási folyamat sok időt vesz igénybe. Nem egyszerű sem a betelepülőknek, sem pedig az őshonos lakosoknak – mondta Gábric Molnár Irén szociológus, egyetemi tanár.

„Az egy-két évtized, amely eltelt már, nem elég az integrációra. A szociológiai gyakorlat azt mutatja, hogy egy-két generációnak kell felnőnie azért, hogy a konformitás, az alkalmazkodási hajlam teljes legyen. A Vajdaságban az integrálódás nem volt könnyű, hisz háború és a gazdasági krízisek hullámai követik egymást, ráadásul nem egyformán kezelik azt az őslakosok, hogy kivételezettek legyenek a menekültek” – magyarázta a szociológus.

Az emberek közötti konfliktusok mellett azonban más gondokat is okozhat a tömeges betelepülés. A vajdasági falvak etnikai összetétele teljesen megváltozhat – vélte Papp Árpád néprajzkutató.
„Ez nem az a kérdés, amit felül lehet bírálni. A jogszabályok sem szabályozzák úgy a problémát, hogy valamit mindenképpen le kell védeni, és egy bizonyos időponthoz kötött lakossági arányt fenn kell tartani” – mutatott rá a néprajzkutató.

A Vajdaság szinte minden településén megjelentek már a bevándorlók. A legnagyobb gondot a kisebb falvakban jelentik, onnan ugyanis az őshonos lakosság elvándorolt, nagyobb városokba vagy külföldre. Amennyiben nem marad őshonos lakosság a falvakban, a települések etnikai, vallási szerkezete teljesen kicserélődhet, és a ma még magyar falvak néhány évtizeden belül eltűnhetnek.

A társadalmi szervezet adatai szerint ma már egyre többen értékesítik ékszerüzletekben és zálogházakban a családi értéktárgyaikat csak azért, hogy élelmiszert tudjanak vásárolni. Emellett a lakosságnak csupán 30 százaléka számára elérhető az átlagosnak nevezett fogyasztói kosár tartalma, amelynek értéke 60 ezer dinár.

Az alapvető élelmiszerek biztosítása terén kialakult gondok láttán egyre több kereskedelmi lánc teszi lehetővé Szerbiában, hogy a vásárlók ne azonnal, hanem akár egy évvel később fizessék ki a számlát, vagyis már a kenyeret és a tejet is meg lehet vásárolni hitelre - számolt be a közelmúltban erről a legújabb hitelezési formáról a belgrádi tömegtájékoztatás.   

A Večernje Novosti című szerbiai napilap minapi adatai szerint 2013-ban a tavalyihoz képest 10 százalékkal esett vissza a kiskereskedelmi forgalom. A vásárlóerő csökkenését a boltok azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy lehetővé teszik a késleltetett fizetést. Van olyan áruház, ahol 90 nap a türelmi idő, de olyan is, ahol 365 nap. Általában kamatmentes hitelről van szó, és nem szabják meg a vásárlás értékének sem a minimumát, sem a maximumát.   

A legfrissebb összesítések szerint Szerbiában évente már 630 ezren igényelnek valamilyen szociális támogatást, ám nem minden esetben pénzügyi segítségről van szó. A belgrádi szociálpolitikai intézet adatai szerint a 7,3 milliós Szerbia lakosságának majdnem egytizede kapott valamilyen támogatást 2012-ben: 632 ezren fordultak segítségért a szociális központokhoz. Az esetek majdnem felében kértek anyagi támogatást, leggyakrabban az alapvető élelmiszerek megvásárlására. A hivatalos adatok szerint a szociális segélyt kérők között egyre több a munkaképes korú és a gyerek.   

A szerbiai statisztikai hivatal adatai szerint a munkaképes lakosság mintegy 25 százaléka állástalan. 

(Szerintem fordított az arány a munkaképes lakosság 25%-nak van állása...MZ megjegyzése)

Bozóki Antal