Rock Meetings: January 2014

Pásztorék esete a „foglalókkal” - „Mind a négy hold földünket betáblázták!”

Fél egy volt. A háziasszony éppen végzett az ebéd utáni mosogatással, amikor a hátsó udvarban látogató érkezését jelezte a kutya. A heves ugatásra elősiető gazdát három ismeretlen férfi várta a kapuban. Szerbül köszöntek és azt mondták, hogy „jöttek lefoglalni a földet”. Pásztor Ferenc, a 63 éves földműves ember elég sok hihetetlen dolgot hallott már életében, akkor azonban szólni sem tudott a meglepetéstől, gépiesen megfordult és visszament a házba, hogy hívja a feleségét. Az utcán, az esőben ácsorgó három idegen azzal a kérdéssel fogadta az asszonyt, hogy leülhetnének-e valahol, elő kell készíteniük a dokumentumokat.

– Mi mást tehettem volna, hisz akkor még gondolkodni sem voltam képes, beengedtem őket. Most már tudom, hogy ezt nem lett volna szabad, de késő –meséli Ilona.

– Amikor a konyhaasztal körül elhelyezkedtek, egyikük azonnal írni kezdett, a másik pedig tört magyarsággal próbálta elmondani, hogy a földet most már nem lehet eladni. Mi bármit kérdeztünk, mindenre az volt a válaszuk, hogy „nem tudom”. Néztük, ahogy a négy papírlapot kitöltik, aztán pedig aláíratják a férjemmel – ugyanis a négy hold föld az övé. Az egész még tíz percig sem tartott, de láttuk, hogy azt jegyezték be, hogy egy órahosszat itt voltak. Távozás előtt még elmondták, hogy ne féljünk, mert nem mi vagyunk az egyetlenek, akik így megjárták, és mutattak egy egész iratköteget: ez mind ilyen eset, sőt még a kocsiban is van egy halom. Miután elmentek, mondtam a férjemnek, hogy: na, most írtad alá a halálos ítéletedet!

Történt mindez egy íróasztal mellett kiötlött, a valóságban sohasem létezett adósság miatt. A csantavéri gazda ugyanis nem szándékozott idős korára földműves nyugdíjassá válni, ezért egyetlen évben sem fizette a mezőgazdasági termelők kötelezőként beállított nyugdíjjárulékát. Ettől függetlenül a 2013. december 13-ai állás alapján postázott szabadkai adóhivatali felszólítás szerint 1 868 874 dináros tartozást akasztottak a nyakába, ennyit számítottak fel az elmúlt kerek egy évtizedre. (A logikai tótágas meg csupán a miheztartás kedvéért érdemes megemlíteni, hogy esetében az alapösszeg alig haladja meg a 600 000 dinárt, a kamatja viszont 1 260 000 dinárnál is többre rúg.) Hogy miért éppen a bűvösnek hitt 2003-as esztendőtől kezdték el gyarapítani Pásztor Ferenc virtuális „adósságkezdeményét”, arra a házaspár mindmáig nem kapott elfogadható magyarázatot. Mert ha az esetükben valós kötelezettség-elhanyagolásról lenne szó, akkor nem 2003-tól, hanem egészen 1986-tól kezdődően kellene erőltetni a megfizettetést, ugyanis akkor tették kötelezővé ezt a járulékot.

Pásztorék sejtették, hogy a történetnek ezzel még koránt sincs vége. Hogy a rossz előérzet általában jónak bizonyul, az hamarosan be is igazolódott. Az idegeskedés, a kevéske földecskéjük elveszítése miatti szüntelen aggodalmaskodás megtette a maga hatását, a férj szó szerint belebetegedett. Három napig fel sem tudott kelni az ágyból. Maga sem akarta elhinni, hogy ilyesmi létezik, hiszen húsz éven át nem is látott orvost.

– Az újabb meglepetés az ünnepek után ért bennünket, amikor az adóhivatal megküldte a december 27-i teljes elszámolást tartalmazó határozatot – mondja Ferenc. Abból pedig kiderült, hogy két hét alatt csaknem 700 000 dinárral szaporodott a kamat, ennek következtében pedig 2 500 000 dinárt tett ki a nem létező tartozásunk. Az eddig elmondottakon kívül még 587 598 dináros egészségügyi biztosítást és 1500 dináros lecsapolási illetéket is követelnek rajtunk. Sőt a három ügyintéző 5 000 dináros kiszállási díját is föltüntették. Ezt már nem hagyhattuk annyiban, ügyvédhez folyamodtunk. Kilencféle dokumentumot kellett beszereznünk és átadnunk (bírósági végzéstől a katonakönyvig), hogy jogorvoslattal éljünk. Hatezer dinárt már fizettünk, de az ügyben még semmi nem történt. A feleségem jobban viseli az ilyen megpróbáltatásokat, én viszont valóban a lelkemre vettem. Ezzel fekszem, ezzel kelek, csak ez jár az eszemben. Mi lesz ennek a vége? Több mint 20 000 eurót nem teremthetünk elő. Akkor pedig elveszik, elárverezik még ezt a kevés földet is? Tényleg nem látok semmiféle megoldást. Én már abban sem hiszek, hogy a nyugdíjbiztosítás ügyében belátható időn belül törvénymódosításra kerülhet sor.

Szabó Angéla

Egységes fellépés, közös lista és program szükséges!

Értesülve a szerbiai rendkívüli parlamenti választások március 16-ára való kiírásáról, alulírott vajdasági magyar civil szervezetek felhívással fordulunk a Magyar Egység Párthoz – Szmieskó Zoltán elnökhöz, a Magyar Polgári Szövetséghez – Rácz Szabó László elnökhöz, a Magyar Remény Mozgalomhoz – László Bálint elnökhöz, a Vajdasági Magyar Demokrata Párthoz – Csorba Béla elnökhöz és a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségéhez – Csonka Áron elnökhöz.

Felhívásunk célja a magyar érdekvédelem erősítése, amely hiányában a vajdasági magyarok helyzete már hosszabb ideje folyamatosan romlik. A Vajdasági Magyar Szövetség – a magyar diplomácia hallgatólagos jóváhagyásával folytatott – nemzeti közösségi politikája kudarcot vallott.

Nem történt előrelépés a nemzeti autonómia kialakításában, az 1944-45-ben állami jóváhagyással, a szerb partizánok által – a magyarok, németek és a többi kisebbség terhére – elkövetett népirtás tényeinek feltárásában, a kollektív bűnösség eltörlésében, a vagyon-visszaszármaztatást akadályozó törvények és végrehajtási utasítások megalkotásában, a fizikai erőszak megállításában, a jelentős létszámú magyar közösségek által lakott települések etnikai egyensúlyának a magyarság terhére történő megbontásában, munkaerő piacról való kiszorítás meggátlásában és a részarányos munkahelyek követelésében (rendőrség, önkormányzatok, tartomány...), a magyar anyanyelvű oktatás rohamos leépülésének megállításában, az elvándorlás, a pszichológiai eszközökkel folytatott, rafinált asszimiláció terjedésének megállításában, sem a magyarellenes cselekmények megszüntetésében.

Mindezen tények tükrében felhívjuk az öt pártvezetőt, hogy az elkövetkező parlamenti választásokon egységes listával és közös választási programmal lépjenek fel. Ezt követeli most a vajdasági magyarok helyzetének jobbítása.

Emlékeztetünk arra, hogy a vajdasági magyar pártok és civil szervezetek 2012. szeptember 27-én

15 pontban megfogalmazták meg a vajdasági magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődésének alapkövetelményeit. E petícióban foglaltak ma is maradéktalanul érvényesek és a közös választási program alapjául szolgálhatnak.

Újvidék, 2014. január 30.

Civil szervezetek:

– Árgus – Vajdasági Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület, Újvidék, mgr. Bozóki Antal, elnök

– Barangoló – Civil Szervezet, Zenta, Miklós Éva, elnök

– Horizont Dél-bácskai és Szerémségi Magyar Civil Szervezetek Szövetsége, Újvidék, Bátori József, elnök

– Nagy Sándor Műemlékvédő és Hagyományápoló Egyesület, Újvidék, Papp Ferenc, elnök

– Nagyapáti Kukac Péter Magyar Hagyományőrző és Néprajzkutató Társulat – Topolya,

Kovács László elnök

– Újvidéki Diáksegélyező Egyesület, Újvidék, Matuska Márton, elnök
– Újvidéki Polgári Daloskör, Újvidék, Papp Ferenc, alelnök
– Újvidéki Magyar Olvasókör, Újvidék, Matuska Mária, elnök
– Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete, Újvidék, Nagy Margit, elnök
– Vox Humana Emberbaráti Társulat, Topolya, Sípos Piroska elnök

Magánszemélyek:

– Dulka Andor, tanár

– Margit Zoltán, kertészmérnök, Csóka

– Szabó Angéla, újságíró, Csantavér
– Skamla Elvira, tanár, Szenttamás

A felhívás aláírásra nyitva áll minden támogató számára.

Az aláírási szándék jelzését a bozoki@EUnet.rs címre várjuk.

Mint múmiának a Nivea…

Beindult a választási hadjáratnak nevezett össznépi cirkusz, minden fronton. Bennünket, vajdasági magyarokat három irányból érhet majd az egyidejű támadás. Szavaztat az anyaország, ha esetleg mégis úgy döntenek, előrehozott parlamenti választások lesznek Szerbiában és megújulni készül a szabadkai (székhelyű) Magyar Nemzeti Tanács is. Hogy a pénzemésztő voksolási ceremóniát megelőző hadi állapot kihirdetése odaát már megtörtént, s hogy a harci készültség teljes, azt nem csupán a csúcspolitika csinálói, a kormány tagjai és a miniszterelnöki hivatal alkalmazottai érzik (akik évi szabadságigénylés ürügyével már egy percre sem maradhatnak ki a választási fesztiválból), hanem mi, maréknyi homokszemek is tapasztaljuk a határ innenső oldalán. (Egyébként ez a „zárjuk sorainkat”, keményen/férfiasan összezárunk-féle hadmozzanat amennyire katonás, legalább annyira nevetséges is. A mi, általam csak elitnek csúfolt sajtóházunkban, a Pannon RTV-ben is rendre eljátszatják ugyanezt a dolgozókkal – a választások lebonyolításáig senki nem mehet szabadságra. Éberség, készenlét: hogy még a legapróbb rozsdás kiscsavar is úgy érezze, hogy nélkülözhetetlen alkatrésze a gépezetnek.)

Máris azt látjuk/halljuk, hogy hömpölyögve árad felénk minden médiumból az ilyenkor kötelező, felhabosított, kicsipkézett propaganda.

A politikusok öntömjénező, aurafényesítő monológjait (csupa szacharinnal cukrozott méz) és az egymást áztató szócsatáit gyakran együtt, vegyítve és alaposan összerázva kapjuk meg, hogy a beduplázott adag – a málé szavazópolgárra – ménkű biztosan hasson.

Ilyentájt egymás szemében fürkészik a szálkát, s messziről kerülik a tükröt, hogy a magukéban még véletlenül se vehessék észre a nagygerendát.

Ezt a választási zakatolást leginkább úgy érzékelem, hogy az amúgy teljesen normális rádióműsorokat most már szinte nem lehet hallgatni, mert bennük ez az első számú, a kötelezően előírt, túlcsorduló, túláradó napi vezértéma. Minden hullámhosszon méltatnak és méltatlankodnak: magasztalnak vagy éppen megköveznek, kinek-kinek „politikai érdeme” szerint. Versenyfutásként zajlik a lihegés, és ez napról napra csak erősödni, durvulni fog.

Hasítunk!

Hallgatván a politikusi ripacskodást, mi, hitetlen, pártokkal szemben indifferens, gyaur kutyák is pallérozhatnánk egy csöppet az elménket, ha győznénk eltéphetetlen cérnával… Már éppen kezdtem örülni annak, hogy végre valóban magunk mögött hagytuk nem csupán a magyar dakota indián akklimatizált (köz)mondásait meg a tavaszi őszöd öszödi böszmeségeit, hanem már a karvalytőkétől meg az idegenszívűségtől, sőt a túlzottdeficit eljárástól és az IMF diszkrét fenéken billentésétől is legalább egy felejtésnyi távolságra vagyunk…

Sőt azt is hittem, hogy nem csak a sukorói kaszinó-panamázás, hanem Mr. Finkelstein, a messziről jött, anekdotázgató zsidó ember, a minden hájjal megkent kampányguru is a múlté, amikor újabbnál újabb gyöngyszemek gördülnek elénk.

Most éppen rezsiharcot vívunk, és hosszas hezitálás helyett hisszük, hogy harsányan hasítunk… (Hogy hova, meg ne kérdezd!)

Zsebünkben az 5000 milliárdért kibocsájtott dollárkötvénnyel meg a 3000 milliárd forintos legfrissebb orosz kölcsönnel. De úgy, hogy közben – csakis valamilyen gyá(rtás)i hiba mellékterméke lehet – előállítottunk majd 4 millió szegényt is. Sebaj, azokkal együtt zajlik tovább a hasításunk!

Mester(házy)hármas

És amíg így szélvész módjára hasítunk, hasítgatunk, egyszer csak a túloldalon is mocorgás támad. A hasító magyar honban újfent szellemet látnak: az elfeledett és eltemetett hulla a halotti poraiból föltámadt, a túlvilágról elősuhogó kísértet a sírjából előtántorgott.

Szakszerűen ezt úgy mondják, hogy újraéledt a hiteltelen, bukott baloldal a maga odakozmált politikusaival.

Kövér házelnök lázas igyekezete, hogy legalább egy árva szalmaszálat keresztbe tegyen az útjukon, hiábavalónak bizonyult. Alakuló összejövetelüket kipaterolta ugyan a hazugságok házából, de a Mester(házy)hármas (a humorista szerint: meseházi!) a pártszékházban mégis összeverbuválódott. Mi több fogadalmat is tett, hogy egyetlen célja, a kormányváltás elérése érdekében, akár a patás ördöggel is hajlandó lesz szövetkezni. Tehát új mumus bukkant föl a láthatáron, vele kell most ijesztgetni azt a legendás 15 milliót.

Ejtőernyősök

Az elsőfokú riasztás hatása máris érezhető. A Mesterházy-Bajnai-Gyurcsány-féle szupertrió megjelenésére (mint szeizmográf a földrengésre) azonnal reagált a 2004. december 5-i népszavazás (van, akinek ez fájdalmas hungaricum) során lelkileg súlyosan megsebzettek rétege. A közvélemény-kutatók szerint pár hajszállal azon nyomban emelkedett a nemzeti kormány ázsiója. Azsúr tényállás szerint a választópolgárok 28 százaléka a Fideszt, 16 százaléka pedig az MSZP-t támogatná. Más helyzetjelentések alapján úgy taksálják, hogy a voksolásra jogosultak 55-57 százaléka biztos szavazónak számít, ezen belül pedig a hatalmon lévők támogatottsága 48 százalékos. Ehhez a bombabiztos vokshalmazhoz társulnak még az ejtőernyős, a beugró kisegítők, a határon túliak, akik vagy a saját politikusaiktól hallották, vagy maguk(tól) is úgy gondolják, hogy a sok-sok támogatásért és a visszakapott magyar állampolgárságért cserében, kutya kötelességük a jószívű adakozót az egy szál politikai igenjükkel megtámogatni. Kiváltképpen azok érezhetik egy pirinyót találva magukat, akik a második útlevelüket nem teszik sem a csatos imakönyvbe (ahogyan azt Törley és Matuska után a harmadik legismertebb csantavéri javallotta anno a magyar igazolvány esetében), sem a szivarzsebbe, hanem a tintaszáradás után egyenesen az utazótáskába vagy a bőröndbe. És ágyő szülőföldem, irány a nagyvilág! Ilyetén, aki úgy véli, hogy tülekednie kell az anyaországi szavazáskor, hogy az urnához ő is odaférjen, azt ebbéli szándékáról úgysem lehetne lebeszélni. Nyilván szent meggyőződése, hogy gyémántkemény nemzeti ügyet szolgál, s ebben őszerénységének, a kis homokszemnek is jut egy nyúlfarknyi, ámdeviszontellenben magasztos és megható epizódszerep. Meg aztán hogy venné az ki magát, hogy a kormányfő – karácsonyi ajándékként megküldött – 278 000 levelére nem is reagálnának? Az udvariatlanság túlontúl enyhe kifejezés lenne efféle nemtörődömségre, arról nem is szólva, hogy csak a levélpapírért, borítékért, postázásért kiadott több mint 77 millió forintot. És mint tudjuk, még egy győztes ország miniszterelnöke sem a fáról szedi a pénzt!

Szavazunk?

Ha egy napon megint bal lábbal száll le az ágyról a kormányunk első elnökhelyettese, akkor mégis lesznek Szerbiában előrehozott parlamenti választások két hónap múlva. Ez esetben pedig, ismerve az elmúlt évek fanyar meg citrom ízű tapasztalatait, túláradó, egészségtől majd kicsattanó derűlátásra az égvilágon semmi okunk nem lehet. Akkor sem, ha az államelnökünk egy valóban harcedzett ember, igazi háborús veterán, a kormány első alelnöke pedig – az idő tájt – éppen ilyen véráztatta hadi jelentéseken edződött a Boszniai Szerb Köztársaság paléi televíziójában.

Nikolić vérvalóságos harcokban vállalt dicstelen szerepet, amikor 1991/92-ben önkéntesként megjárta a horvátországi háborút. Visszatérő rémálmai bizonyára nincsenek, mert (mint nyilatkozta) minden éjjel a Nagy-Szerbiáról álmodik. Pedig igazán megkínozhatnák éjszakánként kis, hívatlan démonok, mert a ”harci kalandjai” után ötven horvát nemzetiségű civil (főként idős emberek) kivégzésével vádolták – a göröngyös ügyet azonban könnyűszerrel simára gereblyézték. A horvát fronton alighanem megcsapta az ágyú füstje, és rákapott a vér szagára, mert aztán a boszniai hadszíntereken is megjelent. Ott avatta Šešelj cimborája és bajtársa csetnik vajdává.

Ilyenkor, választásokra (és azok ellen) hangolódva, nem lehet nem gondolni arra, hogy az ő kezükben összpontosul annak a Szerbiának az irányítása, amelyben élünk. Minél több háborús videót nézek végig, annál gyakrabban teszem föl magamnak a kérdést: mivé válhat még az az ország, amelyik bő másfél évvel ezelőtt éppen ilyen vezetőket választott magának?

Talán az általam említett mindhárom szavazás esetében elmondható, hogy a küszöbön álló voksolás tulajdonképpen a hatalmon lévők uralkodását biztosítja be még jó hosszú időre. Ennek okán pedig teljességgel értelmetlen súlyos milliókat tékozolni a folytatás szimpla engedélyezésére. Tökéletesen megfelelne, ha a hatalmi gépezeten lenne egy „folytasd” feliratú gomb, amelynek a puszta érintésével is lehetővé válna az aktuális történet azonnali továbbgördítése – a politikusi „táncpénzt” pedig fordíthatnák okosabb dolgokra.

Mindezzel együtt vagy mindennek ellenére: aki még kedvet érez magában a közelgő színházi előadásokhoz, és még hisz a politikusoknak, az ne hagyja magát: legyen fürge a szavazáskor!

Én kimaradok. Voksocskám úgyis csak annyit érne, mint a múmiának a Nivea.

Szabó Angéla

BOTLATÓ

Még mielőtt bárki az értelmező-szótárért nyúlna az írás címét illetően, inkább megmagyarázom. Mert a botlató kéremszépen pont olyan semmi kis jellegtelen dolog (tehát mégiscsak valami), mint általában azok a tárgyak, jelenségek, amik körbefognak bennünket, és mégsem veszünk tudomást a létezésükről.
Pont úgy, mint nagyon sok embertársunkról.Számolatlan - a hétköznapjainkba belesimuló - „hogyishívjákkal” élünk együtt.Se szeri, se száma a súlytalan, észrevehetetlen, a rendszerből kihulló dolgainknak, amelyek azért összefüggésben vannak mivelünk, mert a környezetünket meghatározó tényezők éppen úgy, mint ahogy a múló felhők árnyéka, az időjárás szeszélye, mások kedve, megjegyzése, felénk küldött gesztusa is befolyásolja a közérzetünket. Vállvonogatva megyünk el a sok nevesincs „izé” mellett, és csak akkor kapunk észbe mennyire fontosak nekünk, amikor a hiányuk miatt vagyunk kénytelenek bosszankodni, vagy súlyosabb esetben az élet gondoskodik arról, hogy észrevegyük őket – s ettől szenvednünk.Amikor átbukunk rajtuk.

Mint a botlató esetében. Év elejét kezdő írásnak keresve sem lehetne jobb metaforát találni a kitárt kapuszárnyaknál. Valahová bemenni, átlépni egy ház, vagy egy udvar ajtaját - tehát a bejáratot - mindig valaminek a kezdetét jelöli. Egy régiből az újdonságba érkezés örömét. Édes anyanyelvünk a hajlékba tessékelő kapu két részét szárnynak nevezi, ami mint tudjuk olykor óvólag borul a fészekre, időnként pedig hívogatón kitárva a szabadságot jelképezi.

És itt érkeztünk el a lényeghez: az óévbúcsúztatás örömét, az ünnepek során bezsebelt boldogságot, a megevett-megivott jussunkat mintegy batyuként visszük át az új esztendőbe. A megélteket tartalékolva vágnánk neki a jövőnek. De van, hogy a kezdeti lépés sem sikerül, mert elbotlunk a kitárt kapu nem létező küszöbénél. Vagyis a botlatónál, ennél a földbe süllyesztett vas- vagy ritkábban kődarabkánál, ami arra szolgál, hogy a befelé nyíló nehéz kapuszárnyat megfogja és megtámassza. A bejáratot rögzíti, egyenesben tartja. Ki ne tudná, miről lenne szó, és bizonyára sokan vagyunk olyanok, akik életünk során már legalább egyszer belerúgtunk az imént tárgyalt bütykőbe. Jóllehet sosem foglalkoztunk vele, mindeddig a nevét sem ismertük. Sajgó lábfejünket tapogatva aztán gyorsan eszünkbe jut a furcsa kis pöcök funkciója, ám minket akkor éppen nem érdekel a hasznossága, mert neheztelünk rá, a puszta létezése okán.

A botlató természetesen soha nem fogja megtudni, hogy őt eleve szerencsétlen helyre teremtették, a bejárat közepébe, alattomosan süllyeszve: hogy egész földi valójában útban van, és útban is lesz. Neki egy a dolga: igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Inaszakadtáig tarja a dögnehéz vas-, vagy fakaput. Dacol akkor is, amikor a viharos szél, gonosz huzat rángatja a terhét, ha fagy szívja szét alatta a talajt, vagy ha izzó meleg sorvasztja a levegőt. A botlató kemény, mint a koporsószög. Nem alkuszik. Ha meg úgy hozza a vakeset, akkor nevéhez híven botlat. Bennünket. Nem válogat szegény meg gazdag ember között, nincs ráhatása arra, hogy boldog, netán boldogtalan az illető. Teszi a dolgát.

Pont úgy, mint megannyi embertársunk. Akiknek nevük sincs jóformán. Csak arcuk, alakjuk, furcsa tartásuk, ami legtöbbször bonyolult és meglehetősen homályos képzettársítások révén figyelmeztetőleg int bennünket, hogy amazok valahonnét ismerősek. Régebben már láttuk őket az utcán, talán a tekintetünk is találkozhatott futólag. Esetleg köszöntünk egymásnak, csak úgy és akképpen, ahogy távoli ismerősök szoktak: motyogva, bajusz alatt elhadarva. Éppen úgy, ahogy manapság mintegy szégyenlősen odavetve üdvözölni szokás a másikat. Mintha nem egy városban élnénk. Mintha bizony nem tartoznánk együvé. Pedig megkérdőjelezhetetlen, hogy annak a kicsit ismert embernek is ugyan olyan értékei vannak, mint nekünk. Elvégre egy firmában, hasonló kaptafára gyúrt bennünket a Nagy Alkotó. Ennek dacára érdektelenek vagyunk. Közömbösen viselkedünk mások iránt, és csak akkor kapjuk föl a fejünket, döbbenünk meg egy pillanatra, ha a hiányukkal szembesülünk. Meglátni valaki arcát a vasárnapi újság gyászjelentései között, a temető kapujára szögezett szétázott fényképpel szembe nézni: megannyi elszalasztott lehetőség nyilall át rajtunk! Belebotlunk a fölismerésbe.

A már megszokott újévi fogadalmak között legszebb lenne, ha egyáltalán nem esküdöznénk. Pusztán tartanánk magunkat ahhoz, hogy a velünk szembe jövőknek a tekintetét megkeressük, és hangosan köszönünk egymásnak. Hogy nem leszünk restek rámosolyogni a fásultan bámulóra, és a felénk kinyújtott kezet mindig egy kicsit erősebben szorítjuk majd meg. Hogy tudunk majd jóságot adni, akkor is, ha cserébe semmi sem fog járni. És a botlatót is meg fogjuk becsülni.

Pont úgy, mint embertársainkat.Ha rajtam múlna, nem csak a nagykapukhoz, hanem a világ összes fogalma elé botlatót rakatnék. Lenne erős akaratunk, hogy ezután nyitott szemmel járunk.

Pósa Károly

A vajdasági Macbeth lakodalma, törölve!

Publicity photo of Jeanette Nolan for Macbeth

A karácsonyi “színházi ajándék” elmaradt, midőn a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának bemutatóját törölték és “állítólagosan” bizonytalan ideig “repertoáron” kívülinek ítéltették meg a döntnökök, de a közvélemény felhördült a történeten és össznépi felháborodást idézet elő.

A beharangozóban megtudtuk: “Táborosi Margaréta rendezi Terék Anna szövegéből, a munkacíme Vajdasági lakodalom. Az általunk beszélt vajdasági nyelven íródik, nem kevés iróniával, tükröt mutat saját magunknak. Zenés produkció lesz, a zenei anyagot a tervek szerint a muskátli zene szolgáltatja.”

Magyar Szó, kultúra/színház, 2013.06.27.

Hosszú idő telt el és mély csönd honolt a produkció körül, majd karácsonykor egy újabb nyilatkozat jelent meg az éterben:

Elmaradt a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának hétfő esti bemutatója. Terék Anna Vajdasági lakodalom című előadását, Táborosi Margaréta rendezésében, a tervek szerint májusban láthatja majd a közönség.

“Vajdasági lakodalom című produkció a szabadkai önkormányzat által elkülönített eszközökből, valamint a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával készült. E minisztérium Katona József-pályázatának díjnyertese Terék Anna darabja, valamint az EMMI az előadás díszleteinek és kosztümjeinek elkészítéséhez is hozzájárult. “ E passzus a folytatás tárgya lesz, most nem beszélünk a “piszkos” anyagiakról.

Továbbá a magyarázat: “– Az előadás készítése olyan folyamat, amelyben a művész a lelkével is alkot, éppen ezért van, amikor a próbafolyamatra szánt idő nem bizonyul elegendőnek. Ez a színházi világban megtörténik. Emiatt nem szeretnénk tolni az évadot magunk előtt, hisz február végén már újabb bemutatónk lesz, majd április végén tartjuk az évad negyedik tervezett bemutatóját, ha nem lesz változás, hanem a szabadkai önkormányzattól produkciós költségekre kapott eszközök maradnak a tavalyi szinten, és nem csökkennek. Az említett bemutatót követően egy tíznapos, kéthetes próbafolyamat után szeretnénk a Vajdasági lakodalom premierjét megtartani ”

Magyar Szó, kultúra/színház,2013.12.24.

Itt durrant ki a lufi és Macbeth besétál a színpadra!

Az agyonhallgatott Vörös c. előadás az letolódott az évadról, a Vajdasági lakodalom kisiklott, Macbeth meg keresztben áll a színpadon, valami miatt tolódik az évad, valami bűzlik Dániában, elnézést Szabadkán ill. „Rohadt az államgépben valami.”...Hamlet most félre! Skóciáról lesz szó, amennyiben a keretben marad keret!

Mi volt az művészi mérce egy vajdasági lakodalomban? A meghívott rokonságból kettő józan maradt? A zenekar egy-húron pendült? Netalán a kapzsi örömapa fenéken billentette a cigány menyasszonyt, mert úgy látta, hogy pénzt kért a szórakoztatásért, de őt nem értesítették, hogy a pénz az ifjú páré lesz?

Ki lopta el a menyecske cipellőjét? Az általunk beszélt vajdasági magyar nyelv? Ittak a lakodalomban szokkot, meg kaptak egy kis pívót a zadruga meg álta a cekket? A maticsár meg elhúzott a gaszterbajterral egy kis íngyom-bingyomra? A végén meg a szocijálnó fizet a gyerekért? Mi lesz az opstinával? Tejel e, vagy nem? Avagy megint megveretettük magunkat az államalkotóval, hogy a magyarok szavazzanak vagy a döntnökök megijedtek, hogy a lakodalom után már a verés sem fog segíteni? Sok a kérdés...

...”nem kevés iróniával, tükröt mutat saját magunknak”, nos ez sikerült! Nesze semmi fogd és fuss!

Itt kapta meg a királytól az első jutalmát Macbeth, mivel megmentette őt az árulóktól!

Duncan király szerepe ezek szerint Kovács Frigyesé lesz e? Továbbá, szerepet kap e Mess Attila, Péter Ferenc és Káló Béla is (nem bántanám őket, csak útilaput kaptak és erről keveset tud a nagyérdemű)? Nos ez a régi Macbeth lehetett volna vala, de itt az új és a király szerepköre királyi ő főméltóságot érdemel, tudtommal, de ki az új Macbeth? Ki kardot ránt kard által vész, nos Macbeth-nek is óvatosnak kellene lennie, mert az ő fejét is kardra tűzi Macduff skót nemes és jön a jutalom Duncan örökösétől Malcolm-tól... Ki Malcolm, megtudjuk e az új MNT választás alkalmával, netalán előtte, avagy közvetlen utána? Egyenlőre talány! A módszer ismert Malcolm szavaival élve: “aki vele van, jutalmat kap; aki ellene, vesszen!”

Királyságot egy pályázatért? Tradicionális pályázatért, ahol Macbeth vajdasági menyegzőjét teszik színre, hogy tolja a repertoárt ill. a politikum szekerét faluról falura. A lelkiismeret az érdekes szellem a Skót hegyek között, de a becsvágy az alföldön is fertőz! A hatalom éhség meg kigyógyíthatatlan nyavalya! A pénz meg az ördög valutája! Mi hiányzik Macbeth-ből a kellő gonoszság, de démoni asszonya kárpótolja és nincs új a nap alatt: keresd a pénzt meg a nőt és megérted nyájas olvasó mi történt, tüstént!

Pénz nélkül nincs lakodalom, még Vajdaságban sem! Lady Macbeth szavai fednék talán az igazságot„hazug szív sikeréhez hazug arc kell”? Vagy a kapus a trágár vén vőfény nem elég művésziesen konferálta fel majdan vezényelte le a lakodalmat? Nos Macbeth lesz a vajdasági lakodalomból, tudjuk valaki bukása, valaki felemelkedése, mert ugyebár dráma az életünk, mely időnként komédiába, majdan tragikomédiába torkol, esendőségünkkel és gyarlóságunkkal egyetemben! Komédia az élet, úgy történt Szabadkán, hogy Macbeth ülte meg a vajdasági lakodalmat...

Lesz folyattatás nyájas olvasó, mert a karaván halad a kutyák meg ugatnak...

A szabadkai bárd meg zengeti a muskátliját:

„Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
/ Szegény ripacs... egy félkegyelmű
/Meséje, zengő tombolás, de semmi

/ Értelme nincs.”

„To-morrow, and to-morrow, and to-morrow,

Creeps in this petty pace from day to day,

To the last syllable of recorded time;

And all our yesterdays have lighted fools

The way to dusty death. Out, out, brief candle!

Life’s a walking shadow; a pour player,

That struts and frets his hour upon the stage,

And then is heard no more: it is a tale

Told by an idiot, full of sound of fury,

Signifying nothing.” (V. 5. 5.)

Margit Zoltán

Meghalt Helyey László

Helyey László - Fotó: Fehér Zoltán

Életének 66. évében pénteken meghalt Helyey László Jászai-díjas színművész – tudatta az Újszínház az MTI-vel. A művészt az Újszínház saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Helyey László 1948. május 21-én született Budapesten. A színészi pálya megalapozásaként 1968-ban amatőr színészként játszott az Universitas Együttesben.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1975-ben szerzett diplomát, majd a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött, 1978-tól a Nemzeti, 1982-től a Katona József Színház alapító tagja volt. 1984-től ismét Kaposváron szerepelt, később Pécsett és Szolnokon játszott, 1992 és 1996 között a Budapesti Kamaraszínház tagja volt.

Karakterszínészként komikus és komoly hangvételű színművekben egyaránt játszott, szerepei között van Pozzo (Beckett: Godot-ra várva), Cyrano de Bergerac (Rostand), Lvov doktor (Csehov: Ivanov).

Már főiskolásként filmezni is kezdett: Köcsög Pistát játszotta A törökfejes kopjában, szatirikus szerepet alakított a Bástyasétány '74-ben. Az Akli Miklós című Mikszáth-adaptációban Ferenc császár volt, majd Csáky gróf az Érzékeny búcsú a fejedelemtől című filmben. Szerepelt a Hajnali háztetők (1986), a Szamba (1995) és a Honfoglalás (1996) című filmekben. A televízióban eljátszotta a Volpone egyik főszerepét is. 2012-ben a Gyulai Várszínház Havasi István-díjban részesítette a színművészt.

Helyey László mintegy félszáz filmben és csaknem száz színdarabban játszott, emellett kedvelt szinkronhang: az ő hangján szólal meg rendszeresen Gérard Depardieu és Donald Sutherland, emellett maradandót alkotott Morgan Freeman hangjaként a Hetedik című filmben, valamint Michael Gambon magyar hangját is adta A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című Peter Greenaway-filmben.

A színművész az Újszínház társulatának tagja volt, A gyertyák csonkig égnek, a Vendégség, a Bolondok grófja és az Országjáró Mátyás király című előadásokban játszott.

MTI

Jókívánság 2014-re!

Kívánok én sok minden jót az új esztendőre,
Földig lógjon Januárban le a tehén tőgye.

Ki ne fogyjon kolbászból a kamra Februárra,
Minden asszony kerekedjen Március havára.

Sej-haj, szebbet, mint tavaly!

Ürítem a poharamat, nem teszek én fogadalmat,