Rock Meetings

Mit tesz a pártkönyv...jót nem...

Kurir nyomán Margit Zoltán

Megette a kutya immáron a nyarat, de a fene egye meg azt a kutyát, aki saját gazdáját megharapja!

Romić Arnold halála csupa rejtély. A 15 éves fiú talányos történetét most is, a temetése után három hónappal is, éppen olyan sűrű és átláthatatlan titokköd veszi körül, mint a tragédia napjaiban. A családja, a szerettei – a hetek múlásával – szinte egy centiméterrel sem jutottak közelebb a titokzatos haláleset megfejtéséhez. Csak egyvalamiben erősödött, szilárdult meg a hitük: az életvidám gyerek nem természetes módon, nem természetes halállal hal(hatot)t meg. Legalábbis erre utal, ezt támasztja alá a kezdetben még fulladásnak beállított haláleset minden egyes apró, ismert mozzanata.




Az elkeseredett, ámde elszánt szülőkben számtalan kérdés fogalmazódott meg a kritikus május 31-ei történések óta, amelyekre azonban hiába várják a választ. Ilyen például az az árulkodó tömény hallgatás, amely a tragédia hajnalán/reggelén övezte az oromhegyesi Atlantis Garden Club területén történt szörnyűséget, hiszen mindmáig nincs rá felelet, hogy a baj megtörténte után miért nem értesítették azonnal az elhunyt gyerek szüleit. Ha a sajnálatos esemény körül minden rendben és tisztességes módon zajlott volna, akkor a szórakozóhely működtetői is minden bizonnyal ezt az egyedüli egyenes utat választották volna. Így viszont tovább tart a vaksötétben való tapogatózás és csak nőttön-nő a gyanú, hogy Arnold alighanem valamilyen erőszakos (bűn)cselekmény áldozata lett.

A szülők számára az elmúlt hét eseményei sem szolgáltak sok örömmel, mert puhatolózásaik során megint csak a már jól ismert falakba ütköztek. A hét elején felkeresték az ügyükben területileg illetékes magyarkanizsai rendőrállomást, hogy annak vezetőjétől kérhessenek tájékoztatást, a hétvégén pedig az újvidéki klinikai központban jártak, hogy a holttest vizsgálatát végző szakorvossal konzultáljanak.




– A magyarkanizsai találkozóra a férjem húga kísért el, ő is jelent volt a beszélgetésen – mondja Marica, Romić Arnold édesanyja. – Bennünket természetesen az érdekelt leginkább, hogy kik voltak azok, akik a fiunkat bántalmazták és azt mi célból, milyen megindoklással, miféle felhatalmazással tették. A rendőrparancsnok, a legnagyobb meglepetésünkre, egy számunkra eddig ismeretlen mozzanatról számolt be. Azt mondta, hogy azon a május 31-ei hajnalon Arnoldot az egyik biztonsági őr kivezette a teremből, a gyerek pedig kinn, az épület előtt egyszerűen összeesett. Ez elég hihetetlenül hangzik, mert az én fiam egészséges volt, nem szokott csak úgy magától összecsuklani. Állítása szerint Arnit egyáltalán nem bántalmazták, senki sem bántotta. Megtudtuk tőle azt is, hogy ő maga végezte a szemtanúk kihallgatását, így állításait azok kijelentésére alapozta. Ha már ez így van, gondoltam, említést teszek a parancsnok úrnak arról is, hogy a gyerek barátját – aki szemtanúként számolt be nekünk mindarról, ami a fiunkkal történt –, már hétfőn délelőtt bevitték a tornyosi meg a magyarkanizsai rendőrállomásra, ahol nemcsak megfenyegették, hanem meg is verték. Emiatt a gyerekünk temetésén sem lehetett jelen. Erre ismét azt a választ kaptuk, hogy bántalmazásról nincsen tudomása.


A szülők természetesen továbbra is kitartanak azon állításuk mellett, hogy a fiuk „nem véletlenül” és nem minden ok nélkül halt meg. Meg nem is oly módon, hogy erősen ittas állapotban megfulladt a saját hányadékától, hanem a fizikai bántalmazás következtében hunyt el.




– Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, mennyit szenvedhetett a fiam, hány ütést, mennyi rúgást kellett kiállnia, mire meghalt. Mert egy vitális, egészséges, 15 éves gyerek egy-két pofonba nem hal bele – panaszolja sírva Arnold édesanyja. – A holttest boncolását Újvidéken végezték, és amikor néhány hetes várakozás után végre megkaptuk az erről szóló jegyzőkönyvet, találtunk benne néhány olyan furcsaságot, ami nem hagyott bennünket nyugodni. Szerettünk volna feltenni néhány kérdést ezzel kapcsolatban a boncolást végző szakorvosnak, ezért a hét második felében elutaztunk Újvidékre. Szándékosan bejelentetlenül érkeztünk, hogy a doktor úrnak ne legyen ideje arra, hogy egyszerűen csak eltűnjön. Azért mondom ezt, mert amikor korábban kerestük, még a vizsgálatok eredménye miatt, azt a választ kaptuk, hogy nem adhatnak ki semmiféle dokumentumot, mert az orvos éppen az évi szabadságát tölti. Furcsa módon a mellette dolgozó nővér most ugyanezzel fogadott bennünket: „Sajnos a doktor úr éppen szabadságon van!” Mondtam neki, hogy nem hiszem el, mert a szabadsága már régen véget ért, ezért kérem, hogy jelentse be, hogy megérkeztünk és várunk rá. Erre kapásból azt felelte: „A doktor úr azt üzeni, hogy nincs miről beszélgetnünk!”. Honnan tudta az orvos, hogy ott vagyunk, ha nem is jelentkezünk neki? Sehonnan. Csak le akartak bennünket rázni. Nem baj, ezek az akadályok, az ilyen gáncsoskodások meg a szüntelen titkolózás csak még elszántabbá tesznek bennünket. Még inkább arra ösztönöznek, hogy semmit se hagyjunk felderítetlenül, igenis meg kell tudnunk, hogy mi történt a fiunkkal. Jogunk van hozzá, és ennyivel tartozunk neki.   

Fotó: kulturpont.hu 

Egy elkeseredett asszony erőtlen hadakozása ez egy „hitelfolyósítással” foglalkozó szabadkai székhelyű kft.-vel, amelytől 12 000 eurós kölcsönt szeretett volna felvenni házvásárlásra, az igényelt összeget azonban soha nem kapta meg. Ehelyett neki kellett fizetnie a meghatározott havi összeget, aminek következményeként összesen 700 euróval tartozik az asszonynak a magát fogyasztói csoportnak (is) tituláló társaság.
A Zenta községhez tartozó Kevi falu egyik tanyáján élő Boros Rózsa szélmalomharca, viaskodása a Finance Consultinggal 2006 áprilisában kezdődött, tehát már több mint 8 éve tart, és az ügye azóta lezáratlan. Az „aktáját” azonban időnként előveszik, lefújják róla a port és megszellőztetik – küldenek az ügyfelüknek különféle tartozásról szóló különféle felszólításokat vagy a lakóházához irányítanak olyan ismeretlen, fenyegetőző személyeket, akik végrehajtónak, magán pénzbehajtónak adják ki magukat –, aztán a paksamétát újra visszahelyezik a savanyítóba.

Pénzre menő, emberpróbáló, piszkos türelemjáték ez a javából, az idegek harca, amely arról szól, hogy ezt az egyenlőtlen küzdelmet ki bírja tovább, ki adja fel előbb.




Az ötvenes éveiben járó magyar asszonynak – a legutóbbi Finance Consulting-os változat szerint – 153 041 dináros „alaptartozása” van, a hozzá tartozó kamattal és költségekkel. Ennek az adósságnak a kényszerű behajtásáról szóló bírósági végzéssel is rendelkeznek, amelyet 2013. október 24-én bocsájtott ki a Szabadkai Alapbíróság Zentai Bírósági Egysége. E tartozás fejében most azzal próbálkoznak, hogy a földművelésből élő Boros házaspártól 4 hold földet elvegyenek.



A szabadkai kft. elképzelése szerint nyilvános értékesítés keretében augusztus 21-én, vagyis csütörtökön kerül „eladásra” Boros Rózsa négy hold földje. Az a négy parcella, amelyre szemet vetett a „pénzes kft”, amelyet szeretne megkaparintani. Mindegyik esetben harmadosztályú termőföldről van szó – három földterület Kevi falu határában található, egy pedig Tornyoshoz tartozik. A legnagyobb éppen a tornyosi, amely 1 hektár 15 ár 8 négyzetméter. Az úgynevezett Likás részben lévő parcellák területe 57 ár 56 négyzetméter és 7 ár 94 négyzetméter, az Alsó-Keviben pedig lévő pedig 41 ár 48 négyzetméter. Az ingatlanok piaci összértékét 2 183 082 dinárban állapították meg. Kikiáltási árként pedig a becsült érték 60 százalékát határozták meg, ami azt jelenti, hogy 1 309 849 dináros kezdőáron indulhatott volna a licitálás. Magyarán: 11 000 euróért kínálták a 4 hold termőföldet. (Több vajdasági községben ilyen áron már egyetlen hold jó minőségű földet sem lehet vásárolni.)




Boros Rózsa az elmúlt héten értesült arról, hogy a nem létező adóssága ügyében, azaz a tartozás behajtása céljából egy árverést, egy nyilvános értékesítést már lebonyolítottak. Méghozzá július utolsó napján. Pontosabban: csak lebonyolították volna, ha lett volna licitáló, vevő azonban egy szál sem jelentkezett. Nem volt érdeklődő, nem volt vásárló. Mindez most jutott tudomására, amikor a második árverés időpontjáról szóló levéllel együtt a korábbit is megkapta. A nyilvános értékesítés második fordulóját hamarosan megejtik – csütörtökön 10 órai kezdettel a kft székházában, a Makszim Gorkij utca 9-11. számú épületének első emeletén.

Boros Rózsa fájlalja, hogy a meglehetősen gubancos ügye iránt nem mutatott semmiféle érdeklődést a vajdasági magyar sajtó, a mások számára is sok tanulsággal szolgálható esetével nem foglalkoztak, és teljesen magára hagyták. Noha az elkeseredett viaskodása már nyolcadik esztendeje húzódik, az asszony mindvégig kitart amellett, hogy közönséges csalók hálójába került, akik már az üzlet megkötésekor szándékosan becsapták, félretájékoztatták és félrevezették. A kedvező hiteleket ígérő pénzügyi csoport pedig mindmáig zavartalanul folytatja a tevékenységét és gyűjti be az újabb gyanútlan áldozatait.

Boros Rózsa a küzdelmét magányosan vívja – ami miatt mindenképpen elismerést érdemel –, ügyét eddig egyetlen ügyvéd sem vállalta.  

— A nagybecskereki egyházmegye nagyon fiatal, II. Szent János Pál pápa alapította 1986. december 16-án. A trianoni békediktátumig Bánság a csanádi püspökség része volt, amelynek területét három részre szakították. 1923 és 1986 között a mostani egyházmegye egy apostoli kormányzósághoz tartozott, amelyet a Szentszék hozott létre az akkori Szerb—Horvát—Szlovén Királyság engedélyével. Abban az időben több mint 210 000 katolikus lakott itt, ebből 120 000 német anyanyelvű volt. 1944 októbere azonban hatalmas változást idézett elő, hiszen nem egészen egy év alatt 120 000 német katolikus tűnt el, és tizenegy papunkat ölték meg. Ezzel a kormányzóság hihetetlenül legyöngült, a megszálló csapatok, az átvonuló partizánok és a szovjet katonaság tizenhat templomot rögtön ledöntött. Bánátban a magyarokat kevésbé üldözték, mert 1941 és 1944 között ez a terület nem tartozott Magyarországhoz, itt inkább a németek számítottak ellenségnek. Az államosítás további épületeket ítélt lebontásra, mert a korábban németek lakta falvakban életveszélyessé váltak az üresen álló templomok. Az egyházunk próbált újraszerveződni, de ez mindenképpen hatalmas csapás volt számára. Szerintem ezt fontos elmondani, hogy megértsük, miként alakult ki a jelenlegi helyzet a későbbi egyházmegyében.

A második világháború előtt a bánsági apostoli kormányzóság gazdag és önellátó volt, a saját templomait rendben tudta tartani, iskolákat, árvaházat vezetett, volt egy bizonyos anyagi forrása. Az államosítás gazdaságilag legyöngítette az egyházat, mely utána évtizedeken át csak vegetált. Változást a hetvenes évek hoztak, amikor Nagybecskerek és Nagykikinda erős ipari központtá lettek, és a Németországban dolgozó vendégmunkások is hozták haza a pénzt. A 90-es évektől azonban egy újabb, hatalmas szegénységi hullám harapózott el, melynek még mindig nincs vége. A bánáti falvakban, különösen a román—magyar határ mellett minden harmadik-negyedik ház üres, a lakosság elöregedett, és most egy újabb kivándorlási folyamatnak vagyunk a tanúi. A keresztelések 1990-től a mintegy hatszázról tavaly már háromszázra estek vissza, az elhalálozás száma pedig a körülbelül ezernégyszáz személyről ezer alá süllyedt, ami szintén a fogyatkozásunkat jelzi. Minden évben nagyjából hatszáz hívőt vesztünk, de ebben nincsenek benne azok, akik elköltöztek.

A 2006-ban meghozott vagyon-visszaszármaztatási törvény még mindig gyerekcipőben jár, a nagybecskereki egyházmegye területén négy épületet kaptunk vissza, és öt holdnyi földet az igényelt ezerhatszázból.

* Önt 2008-ban rendelték az egyházmegye élére. Azóta milyen változásokra került sor?

— Az elődöm, Huzsvár atya valamivel több, mint két évtized alatt hét új templomot építtetett, de mindig ott, ahol szükség volt rá. Az egyház ugyanis nem nemzetpolitikai alapon működik, a legfontosabb feladata, hogy foglalkozzon az emberekkel, és hirdesse az evangéliumot. 2009-ben átrendeztük az egyházmegye jogi struktúráit, megszüntettük az üres, elhagyott egyházközségek fogalmát, minden templomot, imaházat — függetlenül attól, hogy van-e hívője — egy-egy élő plébániához írtunk. Lassan, de biztosan kezdtük felújítani vagy bővíteni a templomokat, és vannak olyan helyek is — bármilyen hihetetlenül hangzik —, ahol teljesen új közösség született. Belgrád a területének bővítéséhez 1954-ben elvette Bánát egy részét. Amikor az ember átkel a pancsovai hídon Nagybecskerek felé, jobbról-balról több mint tíz kilométer hosszan húzódnak az épületek. Borča városában (magyarul Óborcsa) a XIX. századtól katolikusok éltek, volt egy kis templomuk is. A településnek 1977-ben 30 000 lakosa volt, most több mint 100 000, és nagyon megnőtt a katolikusok száma. Az volt az első templom, melyet a püspöki szolgálatom alatt felújítottunk, most pedig lelkipásztori központot szeretnénk ott építeni. A fehértemplomi, csodálatos, barokk templom volt a második, amelyet renováltunk. Ezután következett a temeskutasi (guduricai) és a nagyszeredi templom, majd Márktelkén (Markovacon) a görögkatolikus templomon végeztünk munkálatokat. Versecen, Ürményházán, Pancsován a plébánia tetejét javítottuk, Ópáván a templomot szigeteltük, Bókán szintén a plébániát hoztuk rendbe. Surjánban teljesen új templomot építettünk, mert a régi, amely valójában csak imaház volt, 2009-ben összedőlt. Nem maradhat ki a felsorolásból Magyarcsernye, Torda, Törökbecse, Beodra, Csóka, Szaján, Tiszaszentmiklós, Törökkanizsa, Nezsény és Muzslya sem. Nagykikindán szeptember 27-én adjuk át az idősek otthonát, melyet elsősorban a nyugdíjas papjaink számára létesítettünk, de lesz benne hely a világi emberek számára is.

* És mi a helyzet Szerbcsernyén?

— Én Németcsernyének nevezném. A katolikus templom ugyanis Trianon előtt Németcsernyén volt. Az ottani plébánost a partizánok 1944 októberében szörnyű kínzások után kivégezték, a német ajkú lakosságot pedig elzavarták. A településnek azóta nincs helyben lakó papja. A plébániát az állam 1959-ben elbontatta. A településen három, esetleg öt gyakorló katolikus hívőnk van, esküvő legutóbb 1974-ben volt, keresztelő pedig 1997-ben, amikor az onnan elszármazottak érzelmi okokból visszajöttek, és ott tartották meg ezt az ünnepi eseményt. Misét eddig is évente egyszer tartottunk, húsvét vagy karácsony, esetleg a templombúcsú alkalmából. Nekem egyébként minden hívő fontos, oda is elmegyek, ahol csak egy bérmálkozó van. Nemrégiben a kétszáz lakost számláló Bikácson tartottam szentmisét, tizenhatan jöttek el, abból négyen pravoszlávok voltak, és nyolcan beszéltek magyarul. Olyan is előfordult már, hogy elmentem Melencére, ahol hivatalosan három hívőnk van, és senki sem jött el a szentmisére.
Németcsernye továbbra sem marad lelkipásztori jelenlét nélkül, akkor sem, ha elbontjuk a templomot, hiszen három-négy személynek egy szobában is lehet misézni. Surjánban százhúsz magyar él, abból hatvan katolikus, húszan gyakorolják is a hitüket, de ennyi embernek is építettünk új templomot, mert ott vannak, és kitartanak.

* Ez azt jelenti, hogy a németcsernyei katolikus templomnak valóban megpecsételődött a sorsa?

— Felmerül a kérdés, hogy mit csináljunk azokkal az épületeinkkel, amelyeket nem használunk, vagy romos állapotban vannak. Ez nem kapcsolódik a nemzetpolitikához, és itt tapasztalható az a téves álláspont, amelyet az utóbbi időben bizonyos magyar közösségek — melyek nem ismerik az itteni helyzetet — hangoztatnak, és magyarkodással próbálnak pontokat szerezni Budapesten. Én 2009 óta nyíltan beszélek erről a témáról, de a folyamat még korántsem közeledik a végéhez. Az egyházjog által előírt feltételek teljesültek, a papi szenátus megtárgyalta és támogatta az ügyet, de a döntést nekem kell aláírnom, vállalnom. A következő lépés, hogy a németcsernyei templomot megfosztjuk a szakrális jellegétől, mert templomot soha sem rombolunk le. A szekularizáció után az épület bontásra ítélhető, amelyhez az engedélyt a helyi önkormányzattól kell kérnünk.

* Püspök úr, nem tart attól, hogy ezzel a döntéssel felháborodást kelt az itteni hívők körében, és veszít a népszerűségéből?

— Akik eddig hozzászóltak a témához, sajnos nemzetpolitikai érveket hangsúlyoztak. A németcsernyei templomot magyarnak kiáltották ki, a nagybecskereki egyházmegye is magyar lett, pedig ez nem így van. Értem, hogy ez sokaknak nemzetpolitikailag nagyon fontos, de az ügy élét az is tompítja egy kicsit, hogy Magyarország 1941-ben Bánátot nem kérte vissza, csak Bácskát.
Érdemes az anyagi feltételekről is beszélni. A püspökség költségvetésében vannak bánsági források, melyek a híveinktől származnak, szerbiai pályázatok és anyagi eszközök, valamint a külföldi segély. A Szerbiából érkező pénz a büdzsénk 15 százalékát teszi ki, 85 százaléka külföldről érkezik. Ebben a részben az anyaországi támogatás nem egészen 10 százalékos, 90 százalék pedig három országból: Németországból, Amerikából és Olaszországból származik.

A németcsernyei templom ügyét nem a mi híveink vetették fel. Én inkább azt tartom fontosnak, hogy a jövőnk legyen reményteljesebb, és ne húzzuk magunk után a múlt koloncát. Nem a népszerűség miatt jöttem vissza harminc év után az Európai Unióból. Nekem van egy feladatom, mellyel a Szentatya megbízott, és az egyházmegye javát kell szem előtt tartanom.

A Hét Nap című Délvidéken megjelenő magyar nyelvű hetilap LXIX. évfolyamának 32. számában (2014. augusztus 6.) megjelent egy interjú Német László nagybecskereki megyéspüspökkel Tóth Lívia tollából, elsősorban a lebontásra ítélt bánsági-végvidéki templomok sorsáról. Mint ismeretes, az egyházmegye szenátusa nemrégiben több magyar szórványközösség templomának lebontását helyezte kilátásba. A németcsernyei (szerbcsernyei) katolikus templom lerombolásáról döntés is született.

A Hét Nap hasábjain megjelent tudósítás azonban amellett, hogy megnevezi a Magyar Patrióták Közösségét és minősíti az általunk elindított templommentő felhívást, elfelejtette a „másik fél”, azaz a mi álláspontunkat is közzétenni. Ezúton közleményben kívánjunk ezt a hiányosságot pótolni.

Ez az interjú mindenképpen történelmi jelentőségű a délvidéki templomrombolások története szempontjából. Német László ugyanis nyíltan kinyilatkoztatta, hogy egyházát nem tekinti magyar szervezetnek, sőt nemzetpolitikai érveket egyáltalán nem hajlandó méltányolni, holott az egyházmegye híveinek döntő többsége magyar nemzetiségű, bevételeinek jelentős része pedig Magyarországról származik.

Német László azt a nem mindennapi erőfeszítést, amelyet a délvidéki szórvány magyar emlékeiért teszünk, magyarkodásnak nevezte, azt állítva, hogy nem ismerjük a bánsági helyzetet. Ezeket a rágalmakat határozottan visszautasítjuk. A valóság ezzel szemben az, hogy a németcsernyei templomrombolásra éppen a Nagybecskereki Egyházmegye területén élő tagtársunk hívta fel a figyelmet.

Megjegyezzük továbbá, hogy Német László úr több megkeresésünket válasz nélkül hagyta, mondván, hogy „tudtommal mi nem vagyunk levelezési viszonyban.”

Ha a délvidéki római katolikus egyház valóban az emberekkel kíván foglalkozni, akkor fel kell vállalnia a nemzetpolitikát is. Szilárd meggyőződésünk, hogy a Német úr által tanúsított hozzáállás, az elfogyó gyülekezetekhez tartozó templomok lerombolása nem szolgálja a magyarság és a katolikus hit ügyét.

Figyelemre méltó, hogy Német László szerint a templomrombolás folyamata „még korántsem közeledik a végéhez.” A nagybecskereki hívek püspöke így nyilatkozott: „A következő lépés, hogy a németcsernyei templomot megfosztjuk a szakrális jellegétől, mert templomot soha sem rombolunk le. A szekularizáció után az épület bontásra ítélhető, amelyhez az engedélyt a helyi önkormányzattól kell kérnünk.”

A következő költői kérdések fogalmazódtak meg bennünk: Vajon van-e erkölcsi alapja ennek az érvelésnek? Van-e közülünk bárkinek joga egy több mint kétszáz éves templomot szakrális jellegétől megfosztani („szekularizálni”), majd nemes egyszerűséggel lebontani? Van-e közülünk bárkinek joga akár egyetlen közösségről lemondani?Budapest, 2014. augusztus 10.

Forrás: Bozóki Antal (hon)lapja

Vincent Wiliem Van Gogh - The potato eaters

A címben szereplő bölcseletet Domján Edit fogalmazta meg évtizedekkel ezelőtt. A közöny a legnagyobb bűnök egyike. Állapítjuk meg, nyugtázom magam is időről időre – közhelyesen, közömbösen, közönyösen. Meursault, Camus hőse is sokat tudott a lelki fakírságról, az emberi lélek elsivatagosodásáról, de a mindennapi csetléseink-botlásaink során gyakorta mi is (szó szerint) beleütközünk.

Mostanában két olyan eset is borzolta a hiperérzékenységemet, amelyek felett képtelen voltam – rezzenéstelen arccal, csak úgy egykedvűen – napirendre térni, amelyek marcangolták a lelkemet egy ideig.
Az egyik ilyen rémtörténet kétségkívül az Oroszország és Ukrajna közötti, mind jobban eldurvuló viszálykodás, háborúba hajló fegyveres konfliktus, amelyet már hónapok óta tétlenül szemlél a nagyvilág. Márpedig éppen az intő példaként szolgálható 90-es évek elvakult balkáni őrülete játszódik, kísértetiesen ismétlődik most újra a szemünk előtt.

Az ukrán parlament három héttel ezelőtt igent mondott egy újabb, sorrendben már a harmadik részleges katonai mozgósításról szóló elnöki rendeletre. Ennek nyomán pedig a mozgósításra kiszemelt l500 kárpátaljai között akár 150 helybeli magyart is – rövid időn belül – katonaruhába öltöztethetnek. Épp a napokban dicsekedett vele Andrij Liszenko, az ukrán Nemzetvédelmi és Biztonsági Tanács szóvivője: „Ukrajnában körülbelül egymillió férfi mozgósítható a terrorellenesnek nevezett hadműveletben való részvételre.” Állítását alaposan meg is patkolta: a katonák és a békés lakosok halálát okozó terrorizmus kelet-ukrajnai terjedése miatt van erre szükség, merthogy Oroszország jelentős csapatokat von össze az ukrán határnál. Ez pedig külső támadás veszélyét jelenti és fenyegeti az ország függetlenséget.

Azok a közpénzen politizáló honanyák és honatyák, akik a júliusi forróság közepette a képviselőház hűvösében életunt arccal üldögélve múlatták az időt, alighanem nyugodt lélekkel nyomták meg szavazáskor az igen gombot, mert sem őket magukat, sem pedig a családjukat nem riogatja a kényszerű katonáskodás réme. Az ő nevük nem fog felkerülni a hadra fogható férfiak listájára, vagy ha mégis, ismerik a módját, hogyan kell az ilyesmit „elintézni”. Kijelölnek majd helyettük halálra szánt balga tudatlanokat és rettegő, de szófogadó szerencsétleneket a közönséges nímandok mezítlábas civil seregéből. És aligha lesz majd, aki szót emeljen az érdekükben.

Bár az utóbbi időben elterjedt a hír, hogy a mozgósítás esetenként erőszakkal történik és már olyan településekről is lehet hallani, amelyekben útlezárásokkal tiltakoznak a kötéllel való verbuválás miatt, éppen a 90-es évek keserű tapasztalataiból tudjuk, hogy a félelem és a közöny még a vérzivataros vészhelyzetben is igen nagy úrnak számít. Van úgy, hogy még az élni akarásnál is hatalmasabb.

A másik egyensúlyvesztésem az úgynevezett „temerini fiúk” ügyéhez kötődik. Mert állítson róluk szent meggyőződéssel és sziklaszilárdan bárki bármit, velük szemben én cinkosan elfogult vagyok és konokul/makacsul már az is maradok. Így pedig a megaláz(tat)ásuk minden válfajára zsigerből fölszisszenek.
A legutóbbi ilyen övön aluli ütés a 15 évre elítélt Máriás Istvánt és a (még megmaradt) családját, családtagjait érte. István 10 évet már letöltött az embertelen szigorúsággal kiszabott büntetéséből, és ez idő alatt egyetlenegyszer sem kaphatott eltávozási engedélyt egyetlenegy percre sem. Még a legtragikusabb események, a családban bekövetkezett halálesetek sem jelentettek elégséges okot arra, hogy bár egy órácskára hazaengedjék. Márpedig két év alatt mindkét nagyapját elveszítette, a temetésükön azonban mégsem lehetett jelen.

Idén áprilisban ennél is rosszabb dolog történt, megbetegedett az édesapja. Amikor a temerini jószágfarmon dolgozó munkásember erős fejfájással orvoshoz került, már késő volt. Agydaganatot állapítottak meg nála, amely aztán gyorsan áttétet képezett a tüdejében és a máját is károsította. Baját csak tetézte az időközben bekövetkezett szélütés, ami miatt mozgásképtelenné vált és szüntelen ápolásra szorult. Az egyébként is súlyos cukorbeteg 53 éves családfőt 3 hónap alatt elvitte a rák.

Amikor a betegsége kezdett elhatalmasodni, a felesége írásbeli kérelemmel fordult a Sremska Mitrovica-i börtön vezetőjéhez, bízva abban, hogy 10 év után legalább egy rövid időre hazaengedik a fiukat, hogy az édesapját még egyszer, utoljára láthassa. A kérelmüket elutasították, arra viszont szóbeli ígéretet kaptak, hogy ha a legrosszabb is bekövetkezik, akkor az elítélt részt vehet az édesapja temetésén. A szertartás idejére hazaszállítják, az előírások szerinti, ilyenkor szokásos megfelelő kísérettel, az utaztatás költségét azonban a családnak kell állnia. Máriásék vállalták, hogy a rabszállítás 20 ezer dináros díját előteremtik.
Amikor a beteg családapa július 18-án, szombatra virradóra, nem sokkal éjfél után elhalálozott, úgy döntöttek, hogy a temetkezés körüli teendőket intéző temetkezési vállalkozó útra kel és a helyszínen, a mitrovicai börtönben személyesen tolmácsolja majd Máriás Istvánnak az édesapja halálhírét. Ott azonban hiába kérte, hogy csak pár percre vezessék elő a rabot, az elítélttel nem találkozhatott. Utána azt kérte, hogy akkor legalább adják át neki az üzenetet, de ezt is megtagadták. Azt tanácsolták neki, hogy menjen el az egyik postahivatalba és ott szövegezze meg táviratban a közölnivalóját. Így is történt. Csakhogy: Máriás Istvánt másnap, vasárnap délután 1 órakor eltemették, a fia részére pedig a táviratot csak hétfőn kézbesítették.

Az ebből következő obligát kérdés – hogy mindez véletlenül alakult-e így, vagy pedig akarattal, szándékosan történt – alighanem teljességgel felesleges. Ahogyan a hosszas moralizálás is arról, hogy minden teremtett lénynek csupán egyetlen édesapja van, és bizonyára mindenki szeretne részesülni abban a kegyelemben, hogy jelen lehet a szeretett személy földi búcsúzásakor, és nem csak a sírhelyét akarja majd egyszer, évek múltán a temető valamelyik szegletében felkutatni… Annak boncolgatása viszont korántsem értelmetlen, hogy az események ilyen alakítása miatt kit terhel a felelősség.

Azt hiszem, az illető esetében a közöny túlontúl halvány és erőtlen fogalom, mulasztására sokkal inkább illik a gonoszság és a kegyetlenség kifejezés.